KÖRÜLBELÜL KÉT ÉVE HALLOTTAM először. A bal fülemben. Váratlanul jelentkezett és teljes hangerővel.
– Melyik fülem cseng? – kérdeztem K. F.-től, a növendék költőtől.
– Mind az összes – felelte, mert igyekszik kerülni a közhelyeket.
Ekkor még azt hittem, majd megszűnik, ha megunja. Tévedtem. Két év óta nem hagyja abba. Olyan, mint valami makacs zenei kíséret, életemnek pimasz zenei aláfestése.
Ha legalább valóban csengés volna. Azonban mentsen meg az isten mindenkit az ilyen hangoktól!
Éles és vibráló hangok ezek, mintha a szomszédban körfűrésszel fát aprítanának. Méghozzá mindig a bal szomszédban.
Minden ismerősömtől megkérdeztem már, mi a véleménye a dologról. Valamennyien tudni vélték az okát. Íme néhány diagnózis:
– Delirium tremens – mondotta egy orvos ismerősöm, akivel Moszkvában rengeteg konyakot ittam.
– Magas vérnyomás – jelentette ki határozottan egy meglehetősen szenilis vénember rokonom.
– Érelmeszesedés – állították mások.
– Nekem már harminc éve cseng, mégse sírok – mondotta a belgyógyász, akivel meg akartam magam vizsgáltatni.
Hát így. Nem világrengető dolog ez, az olvasót nyilván nem is érdekli. Épp elég a baja mindenkinek.
Csak azt akarom mondani, kedves barátaim, ha egy mogorva férfit láttok az utcán, aki a gyalogjáró jobb oldalán ballag, s dühösen pislog a bal oldali járókelőkre, de még a bal oldali házakra is mérgesen vicsorog, ne nézzétek őt jobboldali opportunistának vagy imperialista bérencnek!
Csupán szerencsétlen ember ő, akinek már két éve cseng a bal füle.
NYILVÁN EZT IS A HUSZADIK SZÁZAD második felének köszönhetem. Harmincnégy éves lettem, s íme: kopaszodom. Előbb csak két fénylő ék jelent meg a homlokom fölött, mint a bölcsesség két gyöngyházszínű elő-hírnöke, az utóbbi hetekben azonban innen is, onnan is egyre több hajszálat tép ki a fésű.
Tehát bölcsülök. Elvégre azt mégsem hihetem el, hogy öregszem harmincnégy éves koromban.
Tulajdonképpen mit veszítek, ha jól meggondolom? Haja mindenkinek van, vagyis majdnem mindenkinek. Hajuk van a huligánoknak, a beatleseknek, a tánczenekaroknak, a kezdő költőknek. Haja van Winnetounak és Edward Kennedynek.
Ezzel szemben hajtalanok az újszülöttek és ... a bölcsek. Vagyis a még ártatlanok és a már ártatlanok. Akad ugyan néhány kivétel is, hogy a szabályt erősítse.
Hullj tehát, hajam, ha jólesik! Legalább nem kell fésülködnöm, nyiratkoznom. Tudok néhány dolgot erről a korról, a huszadik század dicsőséges második feléről, legalább több időm marad arra, hogy elmondjam.
Persze ezt sem kell szó szerint venni, ezt a bölcs belenyugvást. Mert azért vettem már nyírfaolajat, és fejet is gyakrabban mosok, mint azelőtt. „Csomókban hull a haja szála, s nem veszi észre maga se?” Nohát én azért észreveszem, s bosszankodom is eleget. Épp csak: mindhiába.
Mert ugyebár, a sorsát senki sem kerülheti el, meg ugye: aki bölcs, az... és a többi és a többi.
ŐSZINTE NYILATKOZATOT KELL TENNEM ebben az ügyben is, ámbár senki sem kért fel rá. Ugyanis gyakran hallom a vádat: Nincs humorérzéked.
Vajon mi ennek az oka?
Ezennel nyilvánosan kijelentem: Ha Kohn és Grün találkozik az utcán, Kohn mond valami érdekeset, Grün még érdekesebbet, olyasmit, amin okvetlenül nevetni kell, s én nem nevetek, továbbá, ha a kedves olvasó azt látná, hogy nem röhögök, holott minden okom megvan rá, ha nem kacagok a nyilvánvaló bárgyúságokon, amit napjaink kis és nagy okosai mondanak és tesznek, ha nem mosolygok a konkrét és általános tréfákon, melyeket ebben az úgynevezett atomkorban űznek egymással országok és földrészek, egyszóval, ha nem kuncogok sem a bolondok paradoxonain, sem az okosak bolondériáin, annak egyetlenegy oka van: NINCS FOGAM!
Egyelőre. Mert már készítik a műfogsoromat.
Attól félek, ha elkészül, azután már mindenen csak nevetni fogok.
Uram, világítsd meg a mi elménk,
teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és
zongorahangolókat,
szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől,
a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,
mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,
és kemény is, mint a kosok szarva,
tekints parasztjaidra, Uram,
nyakig a földbe dugva, mint a hagyma,
nem teremnek csak száraz szitkokat,
valamit tégy velünk, Mindenható,
ne fogdossunk galóca módra
legyeket mindörökké,
ültess le fényes küszöbödre,
dugd szivarzsebünkbe névjegyed,
s avass be titkaidba!
Továbbá:
szívesen fogadnánk Tőled
néhány hatalmas harsonát,
szamárállkapcsot,
kénköves esőt, miegymást.
Légy jó szívvel hozzánk, Uram,
kerítünk néked égő csipkebokrot,
amelyből tündöklő kegyelmed
minket is verhet
most és örökkön-örökké
Ámen.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.