KÖRÜLBELÜL KÉT ÉVE HALLOTTAM először. A bal fülemben. Váratlanul jelentkezett és teljes hangerővel.
– Melyik fülem cseng? – kérdeztem K. F.-től, a növendék költőtől.
– Mind az összes – felelte, mert igyekszik kerülni a közhelyeket.
Ekkor még azt hittem, majd megszűnik, ha megunja. Tévedtem. Két év óta nem hagyja abba. Olyan, mint valami makacs zenei kíséret, életemnek pimasz zenei aláfestése.
Ha legalább valóban csengés volna. Azonban mentsen meg az isten mindenkit az ilyen hangoktól!
Éles és vibráló hangok ezek, mintha a szomszédban körfűrésszel fát aprítanának. Méghozzá mindig a bal szomszédban.
Minden ismerősömtől megkérdeztem már, mi a véleménye a dologról. Valamennyien tudni vélték az okát. Íme néhány diagnózis:
– Delirium tremens – mondotta egy orvos ismerősöm, akivel Moszkvában rengeteg konyakot ittam.
– Magas vérnyomás – jelentette ki határozottan egy meglehetősen szenilis vénember rokonom.
– Érelmeszesedés – állították mások.
– Nekem már harminc éve cseng, mégse sírok – mondotta a belgyógyász, akivel meg akartam magam vizsgáltatni.
Hát így. Nem világrengető dolog ez, az olvasót nyilván nem is érdekli. Épp elég a baja mindenkinek.
Csak azt akarom mondani, kedves barátaim, ha egy mogorva férfit láttok az utcán, aki a gyalogjáró jobb oldalán ballag, s dühösen pislog a bal oldali járókelőkre, de még a bal oldali házakra is mérgesen vicsorog, ne nézzétek őt jobboldali opportunistának vagy imperialista bérencnek!
Csupán szerencsétlen ember ő, akinek már két éve cseng a bal füle.
NYILVÁN EZT IS A HUSZADIK SZÁZAD második felének köszönhetem. Harmincnégy éves lettem, s íme: kopaszodom. Előbb csak két fénylő ék jelent meg a homlokom fölött, mint a bölcsesség két gyöngyházszínű elő-hírnöke, az utóbbi hetekben azonban innen is, onnan is egyre több hajszálat tép ki a fésű.
Tehát bölcsülök. Elvégre azt mégsem hihetem el, hogy öregszem harmincnégy éves koromban.
Tulajdonképpen mit veszítek, ha jól meggondolom? Haja mindenkinek van, vagyis majdnem mindenkinek. Hajuk van a huligánoknak, a beatleseknek, a tánczenekaroknak, a kezdő költőknek. Haja van Winnetounak és Edward Kennedynek.
Ezzel szemben hajtalanok az újszülöttek és ... a bölcsek. Vagyis a még ártatlanok és a már ártatlanok. Akad ugyan néhány kivétel is, hogy a szabályt erősítse.
Hullj tehát, hajam, ha jólesik! Legalább nem kell fésülködnöm, nyiratkoznom. Tudok néhány dolgot erről a korról, a huszadik század dicsőséges második feléről, legalább több időm marad arra, hogy elmondjam.
Persze ezt sem kell szó szerint venni, ezt a bölcs belenyugvást. Mert azért vettem már nyírfaolajat, és fejet is gyakrabban mosok, mint azelőtt. „Csomókban hull a haja szála, s nem veszi észre maga se?” Nohát én azért észreveszem, s bosszankodom is eleget. Épp csak: mindhiába.
Mert ugyebár, a sorsát senki sem kerülheti el, meg ugye: aki bölcs, az... és a többi és a többi.
ŐSZINTE NYILATKOZATOT KELL TENNEM ebben az ügyben is, ámbár senki sem kért fel rá. Ugyanis gyakran hallom a vádat: Nincs humorérzéked.
Vajon mi ennek az oka?
Ezennel nyilvánosan kijelentem: Ha Kohn és Grün találkozik az utcán, Kohn mond valami érdekeset, Grün még érdekesebbet, olyasmit, amin okvetlenül nevetni kell, s én nem nevetek, továbbá, ha a kedves olvasó azt látná, hogy nem röhögök, holott minden okom megvan rá, ha nem kacagok a nyilvánvaló bárgyúságokon, amit napjaink kis és nagy okosai mondanak és tesznek, ha nem mosolygok a konkrét és általános tréfákon, melyeket ebben az úgynevezett atomkorban űznek egymással országok és földrészek, egyszóval, ha nem kuncogok sem a bolondok paradoxonain, sem az okosak bolondériáin, annak egyetlenegy oka van: NINCS FOGAM!
Egyelőre. Mert már készítik a műfogsoromat.
Attól félek, ha elkészül, azután már mindenen csak nevetni fogok.
Uram, világítsd meg a mi elménk,
teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és
zongorahangolókat,
szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől,
a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,
mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,
és kemény is, mint a kosok szarva,
tekints parasztjaidra, Uram,
nyakig a földbe dugva, mint a hagyma,
nem teremnek csak száraz szitkokat,
valamit tégy velünk, Mindenható,
ne fogdossunk galóca módra
legyeket mindörökké,
ültess le fényes küszöbödre,
dugd szivarzsebünkbe névjegyed,
s avass be titkaidba!
Továbbá:
szívesen fogadnánk Tőled
néhány hatalmas harsonát,
szamárállkapcsot,
kénköves esőt, miegymást.
Légy jó szívvel hozzánk, Uram,
kerítünk néked égő csipkebokrot,
amelyből tündöklő kegyelmed
minket is verhet
most és örökkön-örökké
Ámen.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.