Bott Maya: Régetek II. (2016)
Fáklyával egy éghető világban
Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember, akkor a 12-es szám és a mutató között, középen találja a déli irányt. Azért lehetséges ez, mert az égitestek körmozgásának mértéke az idő, és a pontos óraszerkezetek mutatója azt a mértéket követi, amit az égi pályákon látható mozgás határoz meg. Ezért van az is, hogy ismerős tájakon némelyikünk hozzávetőleg pontosan meg tudja mondani, mennyi az idő, nincs ehhez szükség semmilyen szerkezetre. Ismerek olyat, akinek megy magától, mert az ismerős tájék teszi mérhetővé az idő múlását, mintha egy napóra számlapja volna.
Ezen a vidéken mondják, jöhet olyan ítélet, hogy a fergetegben irányt veszít az ember. Ha leszakad az ég, nem mérhetjük hozzá a földi dolgokat, mert ami ismerősen és megszokottan lent volt, nem marad a rendes helyén. Talán nem jó szokásom, hogy nem viszek magammal iránytűt. Bármilyen tapasztalt legyek is a tájolásban, ítéletidőben módszert kell váltani, mert amikor a leginkább el lehet tévedni, éppen akkor nem lehet a bevált eljárással menni semmire.
Induljunk ki abból, hogy aki eltévedt, nem feltétlen elveszett, ha nincs egyedül. Vagyis, ha akad, aki eligazítja, még hazatalálhat. Mindenesetre egy próbára érdemes módszer megkérdezni azt, aki tudja, merre. ‒ Merre visz a végzet? ‒ Vagy valami ilyesmi. Úgy tűnik tehát, azért jöttem ide, hogy eltévedjek. Hogy megkeressem, és megkérdezzem azt, aki tudja, merre. „Merre visz a végzet?” Pontosan. Valahol itt van, aki tudja. Van itt, aki tudja. Ezen a vidéken jöhet olyan fergeteg, ahogy jött is. El kell az embernek tévedni. Ez a módszer: első bizonyosságként felismerem, hogy én nem tudom, merre.
Valahogy így fogok szociográfiát írni. Nem tudva, semmiképpen sem jobban tudva, merre visz a végzet. Volt itt nagy vérzivatar, és akik otthonosak itt, rátaláltak valamire, amit most keresek. Más a történet. Nincsenek egyforma fergetegek, de ítélet marad utánuk. Ez pedig egyforma abban, hogy semmi nem marad a rendes helyén. Itt is úgy volt, ahogy ott van, ahonnan jöttem. Betiltják a békét, de elvárják a béketűrést. 1920 óta a negyedik nemzedék tanulja, hogyan kell békességgel viselni az ítéletet. Mégis, „boldogok a békességre igyekezők, mert Isten fiainak mondatnak”. Hát, igyekezzünk!
A tanyákat errefelé nem kerítették, és azokban a falvakban, amelyeket eddig szerencsésen elkerült a sosem látott emberáradat, még jellemző a sarkig kitárt kapu. Olyan porták is vannak még, amelyek köré nem emeltek kerítést. A birtokhatár mégis világosan kitűnik. Ha a szomszéd elszántana valamicskét a földből, a gazda észreveszi, mert kitaposott mezsgye jelzi, hol a határ, így gyorsan feltűnik, ha az ősi birtoknak híja van. Horgoson most zárt kapukat láttunk. Kérdeztem a helyieket, hogy volt a kerítések dolga azelőtt. A válasz, hogy nagy baj ez. Akármilyen a kerítés, aki be akar jönni, azt nem tartja vissza semmi. Még nagyobb baj a határzár. Volt már olyan, hogy futni kellett innen, ami azelőtt könnyebb volt a zöldön át. Most idegen banditák uralják az egérutakat, és ha ok volna menekülni, nem volna hová.
Egy ismerősömmel megesett, hogy gombászgatva a máramarosi hegyek között, ukrán oldalról áttévedt román területre, mert a kerítést elhordták vasba a cigányok. Tíz éve ilyenek voltak Kárpátalján a boldog békeidők. Húzóágazat volt a dohány- és szeszcsempészet, és elszántabb természetjáróknak nem is kellett útlevél. Hallgatva eltévedt cimborám történetét, valahogy felszabadultam. Lelkesedésemben úgy tűnt, hogy a drótokat begyűjtő cigányok, a csempészek és orgazdák többet tettek Trianon ellen, mint a diplomaták.
Ha a formális hatalom mértéket veszít, és az igazságérzettel szemben hoz törvényeket, anarchikus erőkkel találja szemben magát. A kodifikált jog csak akkor érvényesülhet akadálytalanul, ha valahogy alkalmazkodik a közös életünket meghatározó íratlan törvényekhez. Azt a területet pedig, ahol ezek a törvények érvényesek, nem állam-, hanem a nyelvhatár jelzi. Úgy vagyunk, hogy igazságérzetünk ezen a nyelvhatáron belül egyforma. Ezzel sincs minden rendben. Sok a feszültség közöttünk. Hogy így lett, annak története sem egy fáklyásmenet. De fokozottan tűz- és robbanásveszélyessé válhatnánk, ha mindenben egyetértenénk. Béketűrésünk ellenben fáklya, és aki ennyit sem ért belőlünk, annak
Fuck you.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
