Fáklyával egy éghető világban
Ritkán viszek magammal iránytűt. Megtanultam inkább órával tájolni. Nem nehéz. A kismutatót a nap felé fordítja az ember, akkor a 12-es szám és a mutató között, középen találja a déli irányt. Azért lehetséges ez, mert az égitestek körmozgásának mértéke az idő, és a pontos óraszerkezetek mutatója azt a mértéket követi, amit az égi pályákon látható mozgás határoz meg. Ezért van az is, hogy ismerős tájakon némelyikünk hozzávetőleg pontosan meg tudja mondani, mennyi az idő, nincs ehhez szükség semmilyen szerkezetre. Ismerek olyat, akinek megy magától, mert az ismerős tájék teszi mérhetővé az idő múlását, mintha egy napóra számlapja volna.
Ezen a vidéken mondják, jöhet olyan ítélet, hogy a fergetegben irányt veszít az ember. Ha leszakad az ég, nem mérhetjük hozzá a földi dolgokat, mert ami ismerősen és megszokottan lent volt, nem marad a rendes helyén. Talán nem jó szokásom, hogy nem viszek magammal iránytűt. Bármilyen tapasztalt legyek is a tájolásban, ítéletidőben módszert kell váltani, mert amikor a leginkább el lehet tévedni, éppen akkor nem lehet a bevált eljárással menni semmire.
Induljunk ki abból, hogy aki eltévedt, nem feltétlen elveszett, ha nincs egyedül. Vagyis, ha akad, aki eligazítja, még hazatalálhat. Mindenesetre egy próbára érdemes módszer megkérdezni azt, aki tudja, merre. ‒ Merre visz a végzet? ‒ Vagy valami ilyesmi. Úgy tűnik tehát, azért jöttem ide, hogy eltévedjek. Hogy megkeressem, és megkérdezzem azt, aki tudja, merre. „Merre visz a végzet?” Pontosan. Valahol itt van, aki tudja. Van itt, aki tudja. Ezen a vidéken jöhet olyan fergeteg, ahogy jött is. El kell az embernek tévedni. Ez a módszer: első bizonyosságként felismerem, hogy én nem tudom, merre.
Valahogy így fogok szociográfiát írni. Nem tudva, semmiképpen sem jobban tudva, merre visz a végzet. Volt itt nagy vérzivatar, és akik otthonosak itt, rátaláltak valamire, amit most keresek. Más a történet. Nincsenek egyforma fergetegek, de ítélet marad utánuk. Ez pedig egyforma abban, hogy semmi nem marad a rendes helyén. Itt is úgy volt, ahogy ott van, ahonnan jöttem. Betiltják a békét, de elvárják a béketűrést. 1920 óta a negyedik nemzedék tanulja, hogyan kell békességgel viselni az ítéletet. Mégis, „boldogok a békességre igyekezők, mert Isten fiainak mondatnak”. Hát, igyekezzünk!
A tanyákat errefelé nem kerítették, és azokban a falvakban, amelyeket eddig szerencsésen elkerült a sosem látott emberáradat, még jellemző a sarkig kitárt kapu. Olyan porták is vannak még, amelyek köré nem emeltek kerítést. A birtokhatár mégis világosan kitűnik. Ha a szomszéd elszántana valamicskét a földből, a gazda észreveszi, mert kitaposott mezsgye jelzi, hol a határ, így gyorsan feltűnik, ha az ősi birtoknak híja van. Horgoson most zárt kapukat láttunk. Kérdeztem a helyieket, hogy volt a kerítések dolga azelőtt. A válasz, hogy nagy baj ez. Akármilyen a kerítés, aki be akar jönni, azt nem tartja vissza semmi. Még nagyobb baj a határzár. Volt már olyan, hogy futni kellett innen, ami azelőtt könnyebb volt a zöldön át. Most idegen banditák uralják az egérutakat, és ha ok volna menekülni, nem volna hová.
Egy ismerősömmel megesett, hogy gombászgatva a máramarosi hegyek között, ukrán oldalról áttévedt román területre, mert a kerítést elhordták vasba a cigányok. Tíz éve ilyenek voltak Kárpátalján a boldog békeidők. Húzóágazat volt a dohány- és szeszcsempészet, és elszántabb természetjáróknak nem is kellett útlevél. Hallgatva eltévedt cimborám történetét, valahogy felszabadultam. Lelkesedésemben úgy tűnt, hogy a drótokat begyűjtő cigányok, a csempészek és orgazdák többet tettek Trianon ellen, mint a diplomaták.
Ha a formális hatalom mértéket veszít, és az igazságérzettel szemben hoz törvényeket, anarchikus erőkkel találja szemben magát. A kodifikált jog csak akkor érvényesülhet akadálytalanul, ha valahogy alkalmazkodik a közös életünket meghatározó íratlan törvényekhez. Azt a területet pedig, ahol ezek a törvények érvényesek, nem állam-, hanem a nyelvhatár jelzi. Úgy vagyunk, hogy igazságérzetünk ezen a nyelvhatáron belül egyforma. Ezzel sincs minden rendben. Sok a feszültség közöttünk. Hogy így lett, annak története sem egy fáklyásmenet. De fokozottan tűz- és robbanásveszélyessé válhatnánk, ha mindenben egyetértenénk. Béketűrésünk ellenben fáklya, és aki ennyit sem ért belőlünk, annak
Fuck you.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.