Nagydarab, bikanyakú fiatalember áll meg előttem, izzadt tenyérrel húz egy tételt, ránéz, hümmög, nem tudja mire vélni a dolgot. Én se. Húzhatok másikat?, kérdi, bólintok, csak tessék. Nagy óvatosan kihalász a rakás aljáról egy feladatot, elsápadva böngészi, még többet hümmög, vállát vonogatja, zavartan köhécsel, majd kissé szégyenlősen egy harmadikat kér. Beleegyezően bólintok, ám legyen. És nagyon kíváncsi vagyok. És nagyon empatikus: az én szám is kiszárad, nekem is reszketni kezd a kezem. A harmadikat látva vakarni kezdi a fejét, a száját pedig összehúzza. Bevégeztetett, gondolom én, már-már bepánikolva. Mert mi lesz, ha…
Tanár úr, ez mind ilyen?, kérdi ő rövid hallgatás után jóindulatú kíváncsisággal, a szemtelenség leghalványabb jele nélkül. Igen, kérem, ez a fránya irodalom már csak ilyen, mondom én is vállvonogatva. Látom, egészen el van anyátlanodva, nem tudom, mit kezdjek vele, hát odabököm neki, mondjon bármit, bármit, aminek köze van a magyar irodalomhoz. Szavaljon el egy verset. Rámnéz nagy, ijedt szemekkel, valahogy úgy, mintha azt kérdezné: verset?; pont én?; pont most? Aztán összeszedi magát, látszik rajta, hogy erősen koncentrál, homloka ráncokban, erei a halántékán kidagadnak. Aztán rákezdi, Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend lakik idebent… Mély, férfias, zengő hangon, a tyúkanyót jól megnyomva. Közben kérges kezeit idegesen tördeli. … a szobában? … Lám csak, jó az Isten, jót ád… A negyedik sornál elakad, hangja elhalkul, kérdőn pillant rám, segítséget vár, mintha én lennék az a jó isten, ki jót ád; és én segítek is, a kultúra, az irodalom, a civilizáció, az ész, a mindent betöltő értelem nevében. Egy szebb, emberibb jövő reményében. Azzal a nem titkolt céllal, hogy mindenkit a Parnasszusra juttatok. És boldog vagyok, hogy lehetőségem van megtenni ezt.
Aztán bemondom az elégségest, megkönnyebbülve sóhajt fel, letörli az izzadságot homlokáról. Kezet nyújt, köszön mindent, kifele menet már mosolyogni is van ereje. Én biztatóan bólintok, hogy minden oké, s hogy csak így tovább. Mielőtt a termet elhagyná, azért nem állom meg, hogy annyit ne mondjak: jól megbecsülje kend magát! Rám néz, látom, nem érti, nem tudja, de nem baj, nem is ez a lényeg, nem ez, nem ez.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.