Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek. Egyében sem járt az eszem, mint hogy nekem is bot kell. Mindenáron. Zsineget a legszebb tűzoltókocsimért cseréltem, Józsi, a haverom csak tíz métert adott érte, azóta is haragszom rá. Mogyorófa botot vágtam, kicsit görbe volt, és nehéz is, de én büszke voltam rá. Különböző mintákat róttam belé díszítésül, székely vérem nem tagadtam meg. Orsót? Honnan annyi bőség? Belevertem két kisebb szeget a bot végébe, arra tekertem föl a damilt. Úszót parafa dugóból fabrikáltam, nagy kínnal, horgot pedig gombostűből hajlítottam. Príma felszerelés! Milyen lelkes voltam, milyen boldog! Lerohantam a kertünk végében csordogáló patakra, nyeszlett volt a szegény árva, partját bokrok szegélyezték. Lehámoztam nagy nehezen a zsineget, egészen elgebedt a szegeken. A horogra hernyót húztam, azt tudtam legkönnyebben beszerezni, elég volt két lapos követ felfordítani. Bizony, nem volt kitől ellesnem a lendítéstechnikát, így elsőre a túlparton lévő fűzfabokorba akasztottam be a horgom. Nem is jó beszélni róla. Be kellett menjek a vízbe, amíg a damilt az ágakról leimádkoztam, megfáztam rendesen, az első pecakaland ennyi volt, negyven fokos láz, anyám vizes lepedőben forgatott. Utána kerek perec eltiltott a horgászástól. Elnyomottnak, megalázottnak éreztem magam, de alkalmazkodtam a helyzethez, vagyis ezt követően titokban jártam a patakra. Bevallom férfiasan, soha nem fogtam szinte semmit (egyszer egy rák akadt a horgomra, nem tudtam, mit kezdjek vele), de kiválóan éreztem magam. Idővel professzionalizálódtam, szert tettem egy könnyű bambusznád botra (kinőtt háromkerekű biciklimért cseréltem, anyámék hasztalan keresték, hova tűnt, végül belenyugodtak, hogy valaki ellopta az udvarról).
Egyszer, de ez már jóval később volt, alkalmam volt elmenni arra a menő halastóra is, ahol anno megfertőződtem, mindenki kilószámra fogta a halat, egyedül én nem, de nem keserített el a dolog.
Aztán egy öreg horgász mutatott egy tutijó helyet a megyét átszelő folyón, egy híd alatt, cuccos gübbenő volt, odvas, mély töméssel: balindok, paducok paradicsoma. Én itt is csak pár nyeszlett parcsot fogtam, viszont sikerült megvigasztalnom egy bájos kislányt, ki a vízpartra jött elsírni bánatát. (Naná, ezt követően még magasabbra hágott horgászszenvedélyem.)
Egyetlenegyszer volt jó kapásom, otthon, a nyurga patakban, előre beetettem, úgy jöttek a halak, mint a szélvész. Hármat, négyet is kifogtam, amikor váratlanul megérkezett látogatóba egy nyápic-nyivákoló unokatestvérem a szüleivel, s addig nyöszörgött, hisztizett, hogy ő is ki akarja próbálni, hogy a végén nem tehettem mást, odaadtam – főleg hogy a szülei is kérleltek, a hülyék. Persze egyből beakasztotta a horgot, utána pedig olyan lázas igyekezettel próbálta kiakasztani, addig seftetett, míg rátaposott a földön hagyott botra. Az persze eltörött. Átkozni kezdtem helyzetemet, unokatestvéremet, mindent, de nem tehettem mást, összekuporgattam kevéske zsebpénzemet, s vettem egy másik, ezúttal sokkal jobb, modernebb felszerelést.
Na, valahogy így kezdődött az én tanárságom…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg...
De a legeslegtitkosabb varázsló, akit ismerek a világon, az bizony Ogir, a csodatévő dobos. Nem tudom, gyerekek, láttatok-e már igazi dobost? Persze az igazi dobost nem kell látni, hallani is elég. A dobos, tudjátok, olyasvalaki, aki ritmusokban és ütemekben él. Ezek sokfélék lehetnek, de a legkedvesebb ritmusok és ütemek mindig azok, amik úgy kopognak, konganak, dönögnek, katakolnak, ahogyan a teremtett világ forog. Bumm-bumm, jön a tél! Csitt-csatt, jön a tavasz! Tikití-takatá, jön a nyár! Kipikopi-kippkopp, jön az ősz! Rattata-kattata, fordulnak a csillagok! Dönndörö-dömmdömm, perdülnek a bolygók! Bimm, hajnal, bumm, reggel, csitt, dél, csatt, délután, csörr, este, csett, éjszaka.
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”