Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek. Egyében sem járt az eszem, mint hogy nekem is bot kell. Mindenáron. Zsineget a legszebb tűzoltókocsimért cseréltem, Józsi, a haverom csak tíz métert adott érte, azóta is haragszom rá. Mogyorófa botot vágtam, kicsit görbe volt, és nehéz is, de én büszke voltam rá. Különböző mintákat róttam belé díszítésül, székely vérem nem tagadtam meg. Orsót? Honnan annyi bőség? Belevertem két kisebb szeget a bot végébe, arra tekertem föl a damilt. Úszót parafa dugóból fabrikáltam, nagy kínnal, horgot pedig gombostűből hajlítottam. Príma felszerelés! Milyen lelkes voltam, milyen boldog! Lerohantam a kertünk végében csordogáló patakra, nyeszlett volt a szegény árva, partját bokrok szegélyezték. Lehámoztam nagy nehezen a zsineget, egészen elgebedt a szegeken. A horogra hernyót húztam, azt tudtam legkönnyebben beszerezni, elég volt két lapos követ felfordítani. Bizony, nem volt kitől ellesnem a lendítéstechnikát, így elsőre a túlparton lévő fűzfabokorba akasztottam be a horgom. Nem is jó beszélni róla. Be kellett menjek a vízbe, amíg a damilt az ágakról leimádkoztam, megfáztam rendesen, az első pecakaland ennyi volt, negyven fokos láz, anyám vizes lepedőben forgatott. Utána kerek perec eltiltott a horgászástól. Elnyomottnak, megalázottnak éreztem magam, de alkalmazkodtam a helyzethez, vagyis ezt követően titokban jártam a patakra. Bevallom férfiasan, soha nem fogtam szinte semmit (egyszer egy rák akadt a horgomra, nem tudtam, mit kezdjek vele), de kiválóan éreztem magam. Idővel professzionalizálódtam, szert tettem egy könnyű bambusznád botra (kinőtt háromkerekű biciklimért cseréltem, anyámék hasztalan keresték, hova tűnt, végül belenyugodtak, hogy valaki ellopta az udvarról).
Egyszer, de ez már jóval később volt, alkalmam volt elmenni arra a menő halastóra is, ahol anno megfertőződtem, mindenki kilószámra fogta a halat, egyedül én nem, de nem keserített el a dolog.
Aztán egy öreg horgász mutatott egy tutijó helyet a megyét átszelő folyón, egy híd alatt, cuccos gübbenő volt, odvas, mély töméssel: balindok, paducok paradicsoma. Én itt is csak pár nyeszlett parcsot fogtam, viszont sikerült megvigasztalnom egy bájos kislányt, ki a vízpartra jött elsírni bánatát. (Naná, ezt követően még magasabbra hágott horgászszenvedélyem.)
Egyetlenegyszer volt jó kapásom, otthon, a nyurga patakban, előre beetettem, úgy jöttek a halak, mint a szélvész. Hármat, négyet is kifogtam, amikor váratlanul megérkezett látogatóba egy nyápic-nyivákoló unokatestvérem a szüleivel, s addig nyöszörgött, hisztizett, hogy ő is ki akarja próbálni, hogy a végén nem tehettem mást, odaadtam – főleg hogy a szülei is kérleltek, a hülyék. Persze egyből beakasztotta a horgot, utána pedig olyan lázas igyekezettel próbálta kiakasztani, addig seftetett, míg rátaposott a földön hagyott botra. Az persze eltörött. Átkozni kezdtem helyzetemet, unokatestvéremet, mindent, de nem tehettem mást, összekuporgattam kevéske zsebpénzemet, s vettem egy másik, ezúttal sokkal jobb, modernebb felszerelést.
Na, valahogy így kezdődött az én tanárságom…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.