Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek. Egyében sem járt az eszem, mint hogy nekem is bot kell. Mindenáron. Zsineget a legszebb tűzoltókocsimért cseréltem, Józsi, a haverom csak tíz métert adott érte, azóta is haragszom rá. Mogyorófa botot vágtam, kicsit görbe volt, és nehéz is, de én büszke voltam rá. Különböző mintákat róttam belé díszítésül, székely vérem nem tagadtam meg. Orsót? Honnan annyi bőség? Belevertem két kisebb szeget a bot végébe, arra tekertem föl a damilt. Úszót parafa dugóból fabrikáltam, nagy kínnal, horgot pedig gombostűből hajlítottam. Príma felszerelés! Milyen lelkes voltam, milyen boldog! Lerohantam a kertünk végében csordogáló patakra, nyeszlett volt a szegény árva, partját bokrok szegélyezték. Lehámoztam nagy nehezen a zsineget, egészen elgebedt a szegeken. A horogra hernyót húztam, azt tudtam legkönnyebben beszerezni, elég volt két lapos követ felfordítani. Bizony, nem volt kitől ellesnem a lendítéstechnikát, így elsőre a túlparton lévő fűzfabokorba akasztottam be a horgom. Nem is jó beszélni róla. Be kellett menjek a vízbe, amíg a damilt az ágakról leimádkoztam, megfáztam rendesen, az első pecakaland ennyi volt, negyven fokos láz, anyám vizes lepedőben forgatott. Utána kerek perec eltiltott a horgászástól. Elnyomottnak, megalázottnak éreztem magam, de alkalmazkodtam a helyzethez, vagyis ezt követően titokban jártam a patakra. Bevallom férfiasan, soha nem fogtam szinte semmit (egyszer egy rák akadt a horgomra, nem tudtam, mit kezdjek vele), de kiválóan éreztem magam. Idővel professzionalizálódtam, szert tettem egy könnyű bambusznád botra (kinőtt háromkerekű biciklimért cseréltem, anyámék hasztalan keresték, hova tűnt, végül belenyugodtak, hogy valaki ellopta az udvarról).
Egyszer, de ez már jóval később volt, alkalmam volt elmenni arra a menő halastóra is, ahol anno megfertőződtem, mindenki kilószámra fogta a halat, egyedül én nem, de nem keserített el a dolog.
Aztán egy öreg horgász mutatott egy tutijó helyet a megyét átszelő folyón, egy híd alatt, cuccos gübbenő volt, odvas, mély töméssel: balindok, paducok paradicsoma. Én itt is csak pár nyeszlett parcsot fogtam, viszont sikerült megvigasztalnom egy bájos kislányt, ki a vízpartra jött elsírni bánatát. (Naná, ezt követően még magasabbra hágott horgászszenvedélyem.)
Egyetlenegyszer volt jó kapásom, otthon, a nyurga patakban, előre beetettem, úgy jöttek a halak, mint a szélvész. Hármat, négyet is kifogtam, amikor váratlanul megérkezett látogatóba egy nyápic-nyivákoló unokatestvérem a szüleivel, s addig nyöszörgött, hisztizett, hogy ő is ki akarja próbálni, hogy a végén nem tehettem mást, odaadtam – főleg hogy a szülei is kérleltek, a hülyék. Persze egyből beakasztotta a horgot, utána pedig olyan lázas igyekezettel próbálta kiakasztani, addig seftetett, míg rátaposott a földön hagyott botra. Az persze eltörött. Átkozni kezdtem helyzetemet, unokatestvéremet, mindent, de nem tehettem mást, összekuporgattam kevéske zsebpénzemet, s vettem egy másik, ezúttal sokkal jobb, modernebb felszerelést.
Na, valahogy így kezdődött az én tanárságom…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
Tudtam, hogy átvágnak. Az a két öltönyös. Először szépeket mondanak, aztán könyörtelenül végem lesz. A játszótér bejáratánál várakoztam egy hintaláb és egy facsemete között. Nem tapasztaltam több mozgást a faluban, mint egy átlagos szombat délután. Fakítóan tűzött a nap, legalábbis a közelemben heverő szörpösüvegben a málna már teljesen vízszínűvé vált. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kifacsart fásli, de nem mozdultam. Tudtam, hogy szükség van rám, még akkor is, ha hamarosan méltatlan helyzetbe kerülök.
„Csak semmi hiszti. De azért napjában ötvenszer mossatok kezet!” Gyerekkori barátom Kínában élő lánya ezzel a tanáccsal szolgált az itthon maradottaknak. Figyelem a koronavírusról Olaszországból érkező híreket, maszkot nem hordok, és nem pakoltam tele a kamrát konzervekkel, de azért mégsem tekintem véletlennek, hogy a könyvtárban éppen most akadt a kezembe az a diplomamunka, amelyet szerzője 1924-ben vetett papírra Semmelweis Ignácról.
Kubiszyn Viktor Drognaplójára már régóta kíváncsi voltam, sokat hallottam róla, az irodalom érettségibe is bekerült, illik elolvasni. Könyvtári példányt sikerült szereznem belőle. Ahogy kinyitottam, a lapok közül fű- és dohányillat szállt fel: vajon az író tudja-e, hogy olvasói valódi – ahogy a moziban nevezik – imax élményt okoznak a könyvtárlátogatóknak?