A MÚLT HÁZAIRÓL
Fenn a hold, az égi sarló,
lenn a dudva szárazon.
Szára erre-arra hajló,
merre földi szél oson.
Szombatokra jön vasárnap,
és tovább az új napok…
Tűnt tejút emléke ráfagy,
tükrözik az ablakok.
Bárki nézi: nyugtalanság.
Álma vész el, álmai.
Néz az éjbe, míg belakják
mind a múltja házait.
A TURBULENCIÁKRÓL
Lelki turbulenciákat
elviselni kell, tudom.
Este van ma és vasárnap,
lámpafény az asztalon.
Nézni át a semmi tükrén,
nézni át a mindenen.
Élni itt, akár egy űrlény,
űrhajótlan szállni lenn.
Utca fénye most kigyullad,
mint a csillagok sora.
Égre csapna újra múltam:
utcalámpa ostora.
A HOLNAPRÓL
Sirály suhan az égen,
könnyű, fehér csoda,
a téli napsütésben,
ki tudja, hogy hova?
Szárnya karcsú vitorla,
befogja a szelet,
az ég vizébe dobva
hullámain lebeg.
Egy lámpavas csúcsára
most egyszer csak leül,
a szürke felhő árnya
a tollára vetül.
Lábának pálcikái
hosszúak, vékonyak,
nem tud sokáig állni,
megint az égbe csap.
A társai már várják,
a nyughatatlanok,
szélhullámok dobálják,
mint sós tengerhabot.
A sok begyben az éheség
örökké dolgozik,
nem marja őket kétség ‒
még nincs a holnap itt.
AZ ÉLET-BLICCELŐKRŐL
Akármilyen valóság,
akármilyen fasor.
A szív nehéz, a sószsák,
vagy könnyű, mint a toll.
Következő megálló
a Fogarasi út.
Eljöttem erre párszor,
ha épp úgy alakult.
Az emberek felszállnak,
mutatnak bérletet.
Bérletét a hiánynak,
semmit a semminek.
Ülőhelyek akadnak,
főleg így délelőtt,
s telefonba hadarnak
az élet-bliccelők.