Acsai Roland: Ceglédi állomáson

CEGLÉDI ÁLLOMÁSON

Régi állomáson,
mennyit vártam ott!
Múltba visszajönni
most velem ki fog?

Itt a sok diáktárs,
lányok és fiúk,
és vonat elindul,
kettő óra húsz.

Első udvarlások
ügyetlen szava.
Jöttek-mentek lányok,
indultunk haza.

Csókolóztam egyszer,
míg a vonat állt ‒
régi, rossz kupékban
csaptuk be a halált.

Első bűnös slukkok,
elszívott cigik.
Azt hittük, mindenről
tudjuk a tutit.

Pedig dehogy tudtuk,
mit tudtunk mi ott?
Azt, hogy iskolánk vár,
és hogy mi a Bross.

Téli hajnaloknak
zúzmarás szaga.
Szállt a füst, a füstben
időnk szállt maga.

Most nagyobbik lányom
épp ilyen korú,
mint mi voltunk akkor ‒
ez se szomorú.

Régi állomáson
mondd mi változott?
Történt annyi minden ‒
élet elrobog.

HEXAMETEREK A KAMASZKORRÓL

Hajnali ébresztők makulátlan, téli magánya,
és a személyvonat áll be a sínre időket orozva.
Várótermi dohányzás füstje: a messzi kamaszkor.

Diszkó nélküli este a néma vidéken. A magnó
hangfala szól, a kazetta szalagja kinyúlva, bekapja.
Egzisztencializmusa hol van: percnyi kamaszkor.

Hűlt maradék a kutyáknak az asztali tálban előtted.
Füstgép füstje borítja be mind, ami szinte csak álom.
Rossz autók, nyugatik. Kipufogva a múlt: a kamaszkor.

Húsz emelet magas épület ez, hol a régi szobája?
Megjön a busz, te beszállsz, a jegyed hova szól kilyukasztva?
Ablak a táj ‒ ki-kinéz a szem ‒, elsuhanó: a kamaszkor.

Hígító szaga, festékfolt lemosása, a lecke,
és szüleid kora, mint a tiéd most, el se hiszed még.
Szolnok, Cegléd és Abony. Átutazás: a kamaszkor.

Parvós kiskutya újra vonyítana, ám lehetetlen.
Kis szemezés a kupéban, a csók azután valameddig.
Árnyvonat indul időben az árnyak után: a kamaszkor.

MÉLY VÍZ

„Fölfelé megy borban a gyöngy
jól teszi.
Tőle senki e jogát el
nem veszi.”
(Vörösmarty Mihály: Fóti dal)

A karomon néhány szőrszál
színezüst,
de az óra, az utolsó,
még nem üt.

Negyvenhét nyár van mögöttem,
hullt korom.
Van két lányom, feleségem,
otthonom.

Kapukódot, ha beüti
az ujjam,
gondolkozni sem kell rajta,
hogy tudjam.

Ösztönös már a mozdulat,
az élet,
rigóként száll ki szájamból
az ének.

Kisebb lányom csendben van most,
mert eszik.
Szinte hallom az időnek
lépteit.

Az asztalon pár szál virág
vázában,
odakint pár veréb csipog,
mert nyár van.

Mélyül a ránc homlokomon,
nem bánom.
Mélyül a víz körülöttem,
vigyázok.

Óvatosan lépked a láb
előre.
Mi patak volt, mély tenger lett
belőle.