Lépéskényszerben
Nem kerülhettem rosszabb helyzetbe
Nyakamba kell venni az erdőket
Pedig lóg az eső lába
Medvék vagy más vadállatok nem fognak halálra tépni
Nálunk évek óta üresek a mezők,
az erdők, a hegyek, és a mocsaras vízpartok,
mert a vadak mind elmenekültek innen.
A nagy város évről évre egyre erősebb zajaival, szmogjával,
kimeríthetetlen elfajulásaival elüldözte őket.
Tehát velük már nem találkozhatom.
Pedig vágyom rá, még ha ez a találkozás végzetes is lehetne
Le kell gyalogolnom magamról a felesleget
Ki kell hordanom legmélyebb fájdalmaimat
Hájas arcom többé nem takarhatja el nyomoromat
Egy nap is elég lehet:
A fogyatkozó erdőt bárhonnan megtalálom
Segítség nélkül kell odajutnom
Addig kapaszkodni felfelé a lebetonozott utcákon,
míg a természetvédelmi tábla régi ismerősként nem üdvözöl
Ott a kifosztott természetben
lesz otthonom
A viharos óceán belsejében sem félhetnék jobban,
mint itt egyedül bérelt szobámban,
halott telefonom társaságában.
Agyonhallgat az élet
Felerősíti bennem a nemlétezés képzelt feszültségét.
Vesztésre állok
Levetkőzni az erdőben
Mintha egyedül lennék
A vadak már nincsenek ott
Tovább megyek
Fáradhatatlanul
Villámok között
Szavaim tele voltak gyomokkal
Torz voltam,
de nem halott
Ezer módon újjászülető,
mint a kiszáradt fák vastag gyökerei az ösvény szélén:
Láthatóvá vált reménytelen küszködésem.
Elrejtőzve
Az esték voltak a legjobbak:
Hullámzó eltompulásaim ünnepélyes anyagtalansággal fedték fel
a vég megfoghatatlan vészkijáratait
Jó sorokat írni…
Mielőtt elnyom az álom
Látszólag egymástól elszigetelt egységben
A kiszámíthatatlanság áramlatain repülni
A súlytalanság ösztönző erőtlenségével
Megszabadulva magunktól
A pszichés támasztékok totális hiányában
De nem tudatmódosító szerek által
Hosszan
Egyre beljebb
Látszólag összefüggéstelenül…
Kizökkenthetetlen soraim mozgójárdáján eljutni a halálba
Kilépve…
Semmi se kössön ide…
Csak sodródni egyre beljebb a démoni hallgatásba…
Amerre bóják sincsenek már
Ahol nyomtalanul eltűnnek az emberi viszonyok
A téli sötétség kiterjeszti saját arányait elhagyatott látómezőm megkopott tartományába
Még mindig nem vagyok elég gyenge
Még mindig nem vagyok elég erős
Még mindig nem dőlt el semmi
A semmi sosem dől el
A kiérleletlenség halálos ölelésében is
én láttam lelkeket
Szerettem néhányukat valaha…
De az idő vastag rétegei belepték ezeket a kudarcokat,
melyeket nem tartott egyben a gyermeki kötődés
Mohóságom felélte jövőmet
Ahol egy kicsit is megnyugodhattam
ott kő-kövön nem maradt
Kizsigerlő ösztöneim évről évre
egyre kártékonyabbak…
A szeretethiányosok ragaszkodó telhetetlensége…
Csak a kiszolgáltatottságom őszinte
A többi nem.
Élősködő vagyok
Aljas
Reménytelenül kishitű
Kegyetlen
Kapzsi
Kétszínű
Nem köt ide semmi
Senki nem számít
Ahogy én sem
Végülis úgy alakult,
hogy folyton nyitva maradt ez a kérdés:
Várnak-e valahol?
Nem vagyok méltó rá,
ahogy az én jóindulatomra se méltó senki.
Nem lehetnék magányosabb
Ez a vadság nyűgözi le az embereket
Egyelőre megúsztam a legrosszabbat
Nem tölt el büszkeséggel
Csak ez a gátlástalan távolság
teremt lehetőséget arra,
hogy önmagam legyek,
és a valóságot máshol keressem
Jaj, én tudom milyenek az otthoni ízek
Egy-egy családhoz bepofátlankodtam vacsorára
Aztán ha kijött a lépés, ott felejtettem magam éjszakára is
Mindig volt fedősztorim
Ismerem a házias ízeket
Nem lehetsz elég szegény
Nem lehetsz elég szerencsétlen
Tartsd magad tőlem távol
Szavakra vadászom…
A pillanat rögtönzés tűrő elevenségében
Fiatal vagyok és legyőzhetetlen
Pedig semmire se megyek vele
Senki és semmi…
Sehol és sehogyan…
Láthatatlanul…
Tapinthatatlanul…
Elgondolhatatlanul…
Érezhetetlenül…
Időn és téren kívül…
Életművem a hiánytalan éhség egyéjszakás kalandja…
(Karantének)