Bagi Iván: Versek

2020. szeptember 03., 10:30
Botár László: Dac (akril, vászon, 80 × 80 cm)

Lépéskényszerben

 

Nem kerülhettem rosszabb helyzetbe

Nyakamba kell venni az erdőket

Pedig lóg az eső lába

Medvék vagy más vadállatok nem fognak halálra tépni

Nálunk évek óta üresek a mezők,

az erdők, a hegyek, és a mocsaras vízpartok,

mert a vadak mind elmenekültek innen.

A nagy város évről évre egyre erősebb zajaival, szmogjával,

kimeríthetetlen elfajulásaival elüldözte őket.

Tehát velük már nem találkozhatom.

Pedig vágyom rá, még ha ez a találkozás végzetes is lehetne

Le kell gyalogolnom magamról a felesleget

Ki kell hordanom legmélyebb fájdalmaimat

Hájas arcom többé nem takarhatja el nyomoromat

Egy nap is elég lehet:

A fogyatkozó erdőt bárhonnan megtalálom

Segítség nélkül kell odajutnom

Addig kapaszkodni felfelé a lebetonozott utcákon,

míg a természetvédelmi tábla régi ismerősként nem üdvözöl

 

Ott a kifosztott természetben

lesz otthonom

 

A viharos óceán belsejében sem félhetnék jobban,

mint itt egyedül bérelt szobámban,

halott telefonom társaságában.

 

Agyonhallgat az élet

Felerősíti bennem a nemlétezés képzelt feszültségét.

 

Vesztésre állok

 

Levetkőzni az erdőben

Mintha egyedül lennék

 

A vadak már nincsenek ott

 

Tovább megyek

 

Fáradhatatlanul

Villámok között

 

Szavaim tele voltak gyomokkal

Torz voltam,

de nem halott

Ezer módon újjászülető,

mint a kiszáradt fák vastag gyökerei az ösvény szélén:

 

Láthatóvá vált reménytelen küszködésem. 

 

Elrejtőzve

 

Az esték voltak a legjobbak:

Hullámzó eltompulásaim ünnepélyes anyagtalansággal fedték fel

 a vég megfoghatatlan vészkijáratait

 

Jó sorokat írni…

Mielőtt elnyom az álom

Látszólag egymástól elszigetelt egységben

 

A kiszámíthatatlanság áramlatain repülni

A súlytalanság ösztönző erőtlenségével

Megszabadulva magunktól

A pszichés támasztékok totális hiányában

 

De nem tudatmódosító szerek által

 

Hosszan

Egyre beljebb

Látszólag összefüggéstelenül…

 

Kizökkenthetetlen soraim mozgójárdáján eljutni a halálba

 

Kilépve…

 

Semmi se kössön ide…

 

Csak sodródni egyre beljebb a démoni hallgatásba…

 

Amerre bóják sincsenek már

 

Ahol nyomtalanul eltűnnek az emberi viszonyok

 

A téli sötétség kiterjeszti saját arányait elhagyatott látómezőm megkopott tartományába

 

Még mindig nem vagyok elég gyenge

Még mindig nem vagyok elég erős

Még mindig nem dőlt el semmi

A semmi sosem dől el

 

 

A kiérleletlenség halálos ölelésében is 

én láttam lelkeket

Szerettem néhányukat valaha…

 

De az idő vastag rétegei belepték ezeket a kudarcokat,

melyeket nem tartott egyben a gyermeki kötődés 

 

Mohóságom felélte jövőmet

Ahol egy kicsit is megnyugodhattam

ott kő-kövön nem maradt

Kizsigerlő ösztöneim évről évre

egyre kártékonyabbak…

 

 A szeretethiányosok ragaszkodó telhetetlensége…

 

Csak a kiszolgáltatottságom őszinte

A többi nem.

 

Élősködő vagyok

Aljas

Reménytelenül kishitű

 

Kegyetlen

Kapzsi

Kétszínű

 

Nem köt ide semmi

Senki nem számít

 

Ahogy én sem

 

Végülis úgy alakult,

hogy folyton nyitva maradt ez a kérdés:

 

Várnak-e valahol?

 

Nem vagyok méltó rá,

ahogy az én jóindulatomra se méltó senki.

 

Nem lehetnék magányosabb

 

Ez a vadság nyűgözi le az embereket

 

Egyelőre megúsztam a legrosszabbat

Nem tölt el büszkeséggel

 

Csak ez a gátlástalan távolság

teremt lehetőséget arra,

hogy önmagam legyek,

és a valóságot máshol keressem

 

Jaj, én tudom milyenek az otthoni ízek

Egy-egy családhoz bepofátlankodtam vacsorára

Aztán ha kijött a lépés, ott felejtettem magam éjszakára is

Mindig volt fedősztorim

 

Ismerem a házias ízeket

Nem lehetsz elég szegény

Nem lehetsz elég szerencsétlen

 

Tartsd magad tőlem távol

 

Szavakra vadászom…

A pillanat rögtönzés tűrő elevenségében

 

Fiatal vagyok és legyőzhetetlen

 

Pedig semmire se megyek vele

 

Senki és semmi…

Sehol és sehogyan…

 

Láthatatlanul…

Tapinthatatlanul…

Elgondolhatatlanul…

Érezhetetlenül…

Időn és téren kívül…

 

Életművem a hiánytalan éhség egyéjszakás kalandja…

 

(Karantének)