Bánfai Zsolt: Csordaszellem – versek

2022. december 11., 08:28
Fazakas Barna: Barlang (40 × 40 cm, 2017)

Csordaszellem

Rongyos rajokban a szivárványos vizek
világtalan halai. Víz alól homályosabban
látszanak a parton törtető hordák.
A nagygyűlésen kiosztották ugyan a protestáns
pólókat, zászlók tömegét, de a torokszaggató
üvöltések zajával senki nem számolt.
Első sugár a gőg partra csapódása, kikötői
baknak a tehetetlen acél. Gyerekkorunk harangjai
ütötték így a bronzba öntött félelmeket.
A bikák szeme a rácsokra verődő fénybe olvad,
az agyarak végül égbe merednek, a sós szél
vitorlaként lebegteti az afrikaiak fülét.
A második sugár az árbocok erdejét éri:
tehetetlenül fúródnak a sekély lagúnák iszapjába.
Ezután minden úgy történik, ahogy egy korabeli
festmény megörökítette: a vasalt vérvonal
harmadnapra leteríti az emberré aszaltak seregét,
a feltartózhatatlan naplemente után végül békét
hirdetnek a bőrbevarrott érkezőknek.

 

Víznyelő

1.
A hatalmas víznyelő izgalmas dolgokat rejt.
Kétszáz méteres ölében szemérmes barlangok húzódnak,
a bejáratot sűrű, buja növényzet védi. Vízköpők
bugyborékolnak, őslények, vak halak élik takart életüket
az összegyűlt erekben. Elfedve a kontúrok is, zuhognak
a folyékony lépcsők. A rácsok sehova nem vezetnek.
Legérdekesebbek a hangok: marhák bőgése, suhanó szelek
egy vitorlázó gép szárnyai alatt. Mintha szú rágná
a sziklafalat, nyikorog a barlang. Ritmikus mozgások
a szülőcsatornában: erősödnek a tolófájások, a kőfal
mégsem enged. Ami most születik, örökre marad.
Az állóvízben csikóhal hímje vágtat, sörényén izzadság-
cseppek. Tűfejnyi petéket cipel egy zacskóban.
Közel a telihold.

2.
Lebegve ereszkedünk le, vissza a kezdetekhez.
Ahogy medúzák áttetsző szoknyáját pumpálja, lebbenti
a hullámszél. Egyre többet nyom a levegő, be kell osztani
a túlélés lépéseit, nehogy elfogyjanak idő előtt,
ne merüljenek le túl gyorsan a háton cipelt telepek.
Búvárok maradványai iszapolódnak lenn a homok-
csendben, fennakadt palackok, lámpa, acélbúra, rozsdás
szemüveg. Egy karórán villog a számlap: a kékhalál
időpontja. Igen. Vihar után hallgat így a múzsa.

3.
Ásott kutak gyűrűire bukkanunk:
mintha valaki eljegyezte volna a barlangot.
Maradványtócsák olajos felszínén
csillan a beeső fény, talpak alatt roppan
a napsugár, a fütyülő szél a Teremtő
jókedvéről árulkodik. Valamikor menyegzőt
tarthattak itt, ami maradt: vert csipkés aranyozott
ruha rothadóban, ezüskupát, boroskorsót ölelnek
az ujjak, alkarmaradványok tejszín csontjai.
Májzsugorító levek, szívszorító kokainkezek a
fenéken. A végső dobbanás hangja, egy mozdulat
nyomvonala az iszapban. Rézsút elfordult fej.
Arccal a feltámadásnak.

 

Rézgálic

I.
Mikor rézgálic-veszteségekről
kezdenek beszélni, a tengerszemhéjakból már
kicsapódott az utolsó kék. Nincsenek többé álmok.
Laboráns gyakorlatokon volumetrikus műveletekkel
próbálkoznak, amiből nem tudjuk, mennyi van,
és eleve létezik-e, kimutatják az érzelmekben
feloldott elegyekből. Rögeszmékké lettek
az analítikai módszerek, a folyók az aszályban
szinte kiszáradtak, a Duna felszínre okádja a
történelmet: előző korok hajói, tárgyai, templomai
bukkannak fel most a szárazon. A víz kék
volt, most a roncsok szürkék, mint a körénk
kövesedett kapcsolatok. Nem nagyító
kell ide, iránytű kéne inkább, kompasz.
Kiút a sorstalanságból.

II.
Pillangó a lapulevélen –
az útszéli gyom ékszere. A tőre csavart rongy,
megtépett női minőség. Charrière szökései a pokolból.
A szabadulóművész dilemmái egy dézsa vízben –
tisztesség vagy csillogás? Mint emberszülte rendben:
perdül-fordul, mint körhinta, apró piros szoknya,
a fejekben: a ragyogó egyszerűség.

III.
Jól tudom, nem foltozható az ég.
Egy képeslapon azt kértem nemrég, a vihar néma
szemébe hegesszék vissza a zuhanó madarakat.
A boldogság néma állat, csőrében fénylik a Hold,
tetemes felhőtömbök szürke rongyai alatt.
Nincs is semmi vonzó ebben. Az valós, ami kék –
rogyadozó lovak, remegő kristályajkak olvadás előtt,
csontzörgető szél. Gézgálic a levesben.
A testhez szólok: nem vagy örök, csak másolható.
Pillanatra szóló pompa mind, mi szép.
Tollpihékben távlat a mindenség.

 

Terrárium

Léket metszünk az üvegmezőn,
a tejszínködben motorikusan csatornázott
végtagok dörömbölését hallgatjuk.
A vágást úgy ejtjük,
ahogy bennünket is feltártak egykor,
prehisztorikus térképek alapján.
Ma szervatlasznak mondanánk inkább.
Egy fiú azt mondja, boncmesternek
készül, nem skizofrén, csak autista létére kitűnő
tanuló, aki nem élhet anatómia nélkül
(hogy addig is latinul tanulhasson, kertésznek állt).
Nyakunkon virágkelyhek, szálas bundatakaró,
mindössze nyolc oktávot kell megtennünk,
feketéről a fehérre, monokróm kijelzők sávjain.
Hangtalan néznek kemény kövek –
időnk pusztán rendelt foszlány
a tejfehér tigrissziklák tépőfogán.
Talán csak tévedés ez is,
gleccser torkában a meggyötört tekintet:
elfelejteni nehezebb, mint
észrevenni volt.
Egy hüllőház melegében
csendesedünk el végül, ahol a kígyók szemében
lassan kiolvad a napút.

Legfrissebb hírek
2024. április 21., 09:11
2024. április 20., 10:01
2024. április 20., 09:53
Legnézettebb
2024. április 20., 10:01
2024. április 18., 10:31