Bánfai Zsolt: Születés és más versek

Születés

A túlerőltetett padlásajtó nyikkanása, tudom,
neked sem ok a derűre, becsapódás ez is, rakéták tüze:
nyirkos ajkaid közén tejsav csillan, így emlékezik a meggyötört
izom, míg valakire visszagondolsz, nem akarsz földön járni, árnyakkal
játszol, szilánkokként festett freskó vagy, ahogy lebegsz a hitveságy
felett: átszivárgunk az emlékek falán, mielőtt egymáson.
Rég volt, mikor utoljára nyirkodban fürödtem, rettegve a padlás
recsegő hangjait, ilyenkor öleltél mindig, de nedves
szemed mögé bújtam, rejtőztem ajkaid között,
belülről szemgolyódat forgatva néztem végig mind, mit láttál,
így fiatalodtam gyerekkorodig, születés előtti időkbe,
mikor is egy férfit láttam, hasított testet cipelt, apád volt
talán, hazafelé tartva a vágóhídról – a nő, ki várta, kétezer éves
arcot hordott, Máriától vette útfélen a fejtett álmot,
kegyelmet nem kért, egy maroknyi jövőt igyekezett csupán
beültetni a testbe, dobogó rostok közé.

Szimfónia

Megint csak úgy tűnik,
itt mindenki mindenkinek pszichiátere –
e különös kapcsolatban a résztvevők
felfűzik egymást, mint hangokat a szalagokon,
amalitikusak, profilt rajzolnak,
hisz az igazi zenész egyben kísérletező is,
alkalmilag hasonlatos a kifinomult
pszichopatákhoz:
hajtja a kíváncsiság, a megrögzött indítóok,
hogy új hangzást teremtsen, kipróbálva
az alkotást extrém körülmények között is, éles
reflektorfényben, a színpad közepén,
az intim zónában, ahol a fény
pusztán a bemutatott mű körül központosul –
ezért szúrja át a gordonka fogólapját
a pozanista torkán, miután annak hangszálait
kénnel kezelte, hogy a keményebb és rugalmasabb
hangszálakkal elérje a kívánt hatást;
pontosan úgy tesz, mint a macskabéllel szokás:
garancia ez arra, hogy kifinomult, lágy
megszólalás keletkezzék, biztosan emelve
ezzel a szimfonikusok fényét.

Elválás

Mindegy, hogy álmodban,
lósörénybe kapaszkodva, vagy szirom-
csendben futsz alá, mint a vér –
távol a sziklától barlangba torkollik a tér,
hogy felismerd a hallgatás erejét,
meglásd a láthatatlan sejtfalak közti éles
küzdelmet, jelet rajzolj a születéstől
béna kisgyermek homlokára,
hallgass, pofád befogva, mikor durva
megjegyzést tesznek anyádra,
nárciszt ültetsz az ereiddel beoltott réteken,
csomózod a gyökeret, tetteidből júdás
fémpénzt, érmét veret –
a gyötrelmet igen, a kishitűséget igen,
a félelmet, ó, igen, az emberi érzelmekből
csak ezeket ismered, menekülnél,
ha testedet nem, de megmentsd a lelked,
és játszol, mindig csak játszol,
és felgyújtod magad után, még azt is,
hol alszol, a kerevetet,
szalmában szűköl szíved –
akkor majd végre rájössz, hogy mindez
csak azért volt, hogy végre
felébredj, szállj a széllel, bábuidat
új táblára állítsd.