Állandó
Reggel világra jön, hajamat fonja.
Ujjai vékony póklábak, tincseim zizegnek,
vetetlen ágy, kávéillat, félig alszom, míg mögöttem motoz.
Feloldja magát egy bögre teában.
Érzem a mézet, a túladagolt citromot,
fölöttem készülődik, sürget, menjünk, előzzük meg a dugót.
Visszaalszom a hátsó ülésen.
Hírek duruzsolnak, a sebváltót markolja,
a fűtőrendszer takargat be, ő most fogja az autó kezét.
Délután utolsóként jön értem.
Szememre húzza a sapkát, a szövet átázik,
nem látom, de mondja, ha késik is, egyszer itt lesz, öltözzek.
Lámpát olt és megszűnik létezni.
A világító csillagmatricák közt békepornak álmodom,
mit nyomtalanul elfúj az űrbéli szél.
Reggel világra jön, hajamat fonja.
Estig nyugodt maradok.
Végül
Végül mind a csendes mellékutcába kerülünk,
augusztusban, naplementekor.
Valahol a pácolt húst grillezik,
valahol pattan a tűz,
pattan a sörösdoboz, amit az Isten bont fel,
míg a kopott kerti székben ülve ránk nevet.
Benn, szúrós pléden fekve megbocsát,
aki válasz nélkül utazott el.
És a sarokban ott van minden beázott cipő,
elhagyott irat és végzetes hiba.
A távolban mozdulatlan, zöld hegyek,
mögöttük a folyvást szőtt és megbontott kockás takaró-táj.
Alattunk a föld,
lábunk lendül az ég felé.
Nyikordul a lánc.
Kölcsönbéke, kamattal
Örökmécses a gyárkéményen,
körülötte gondterhelt fellegek
az égbe nyújtott imák helyett.
Ugróiskola kövül az ónos eső alá,
egy modern, szabad korszak
ősi barlangrajzai.
Fénnyel feketére perzselt csillagok
alatt óvatos világmegváltó
makacsul feláldozza önmagát.
Kilapított frontinos doboz a jógastúdió előtt,
ne félj, jut mindenkinek
a cafatokra tépett nyugalomból.