Sárból férfit teremtek magamnak,
napon szárítom anyagát, hogy érjen,
tűzbe tartom, és ha el nem hamvad,
hálómba vonom, mígnem ölne értem.
Tévedéseiből erényt szülök,
sajátjaimmal átlátszóra festem
rút alakját, míg fülembe gügyög,
lelke helyébe növesztem a testem.
Eredetébe, az ősforrásba
– mikor belém néz, majd magába szeret –
énrajtam jut kéjjel telt hazába,
fogaim vésnek nyakára vízjelet.
Sárból férfit teremtek magamnak,
majd újra gyermekké kínzom, kevély
mellemből a tüskék kihajtanak,
saját vérem visszaömlik belém.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Képzelje el a kedves olvasó az alábbi helyzetet: létezik egy gyakran idézett írás a székelyekről, viszont a lábjegyzetek mindegyre egy vagy más kézirathoz vezetnek, melynek elolvasásához el kell menni egy távoli városba. Ennek az idegesítő helyzetnek most szerencsére vége, hisz a mű könyvformában is megjelent, és hozzáférhető. Vagy nem.
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.