Bánkövi Dorottya: Versek

2020. május 26., 10:29
Mara Kinga Villő: Szűz Mária kerubbal (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 2017) – Fotó: Farkas Dávid
Erdőmagány

 Csalánba vetkőzve heversz előttem.
A burkot átvágták, a repedések
szétnyílnak, elengednek. De nőtlen
lám, még kifejlődni sem vagy képes.


Parancsolom: állj fel! Pedig jól tudom,
sosem voltál ennyire gyámoltalan.
Fakó víztükör alól bámulsz. Dühít,
ahogy értelmet nyersz – csupán általam.


Az egymást követő nők ölelése
sem menekít a halál elől. Vágyod,
hogy lélegzetem rémítse
némává fojtó erdőmagányod.


Így ébredsz öntudat helyett: énrám.
(A nőből nincs kiút.) Végre megérted:
akit az éjerdő mentén te
eltiporsz, ösztöneidben újraéled.

 

 

Ima

Szemben ültek egymással

elszürkült bőrüléseken.

Sötét télből jöttek a kivilágított alagútba,

hazafelé tartottak fényes vagonokban,

a lábukat nézték, kegyelemmel teltek –

egymásért imádkoztak.

 

Az asszony arra gondolt,

amikor ő ennyi idős volt,

épp elszúrta az életét,

imádkozzál érettünk,

és óvni akarta volna a lányt.

A lány arra gondolt,

az idős nő a poklokat is megjárta,

annyit szenvedett férfiak miatt,

az asszonyok között,

és nem akarta, hogy aznap

halálunk óráján,

szomorúan feküdjön le

matracára.

 

Mozdulatlanul ültek,

a vonat száguldott velük,

égtek a neonfények,

kegyelemmel teljes,

ők pedig arra gondoltak,

valamikor élt egy nő,

mindig kékben járt, így lehetett,

értünk, bűnösökért,

egyszerre volt lány és asszony,

és hogy akitől fia fogant,

az Úr van teveled,

soha meg nem csalta,

mégis hiába,

annyi kínjuk együtt sincsen,

amennyi neki volt egyedül,

Stabat Mater,

Ave Maria.

 

Az ártatlanság kora

Az ünnepi előkészületek mindent elárulnak.

Zubog a víz, átmossa a tincseket,

körültáncolnak apró ámorok,

nem tagadhatom

(sem anyámnak, sem magamnak),

ma is elmegyek.

 

Kitúrom nővérem csipkés fehérneműit,

aranyláncát a fiókból, és még nem tudom,

hogy hajlik majd hajnalba az este

a határon túl (ahol elfelejtek tanulni

a másnapi dolgozatra).

 

Nem hasonlít semmire, mégis évekig

az a bécsi szálloda jut karácsonykor eszembe,

ahol reggel összenyom majd a sötétkék tapéta,

a jeges ablakok csendje, és a fülemben zúg

(mint alatta a repülőgép hajtóművei),

„ahova viszlek, szépek lesznek a fények”,

de csak a sötétség csöpög a kihunyt égboltból,

és ahogy összegubódzva egyedül ébredek,

a párkányomra fagy.

 

Reggel szétfolyt keretből nézek ki az ablakon

(jégvirágok között a semmibe),

hol lehet most Bécs és Párizs között,

hova utazhatott megint,

mikor tegnap belém költözött.

 

Lemorzsolódik rólam az ártatlanság

(mikor megértem, hogy bocsánatot ő nem),

az égősorok csak pislákolnak

de valami újabb szikrát pattint ki belőlem,

két óra bolyongás után megtalálom

a buszpályaudvart, és arra gondolok,

ma is eggyel közelebb kerültek

hozzánk az ünnepek.

 

Asztrál

Távolodó testek közé szorultam.

(Vergődésem tűnődve nézi egy idegen.)

Bárpult mögé bújtam,

tapogató kezek melegébe.

Mélyedbe láttam – a harmadik nap orákulum.

(A termálvíz nem mos tisztára),

poshadt ciszternák tartanak össze.

 

Nincs belátás.

Tilalmaim kitépem, újra elvetem.

Bármit tehetek, csak a hús az értelem.

Árnyékom megelőz a lokál kövén,

rám mered, (a kezem megmosom),

alakom kikezdi a rázkódó csempe,

repedésbe hasal, de nem nyílik

meg a föld, hogy elnyelje, és

egy másik testbe újra kiokádja.

 

A holtpont megnyúlik,

végül egyenes lesz.

Távlatok maradnak.

Szememben műkönny, vérerek,

a nap visszafordul, én elindulok,

hogy félúton tetten érjelek.

 

Porladó

Az időn beállt a hullamerevség,

hajnali három. (Nem a gyereksírás,

ébren tart a fájdalom.)

Kapaszkodók nélküli a csend,

néhány arcvonás kijelölte

és megtermékenyítette a jelent.

 

Éberen mantrázom a cáfolatot,

a tényeket, hogy egyedül voltam

és vagyok, az Ige is csak túlélni segít,

táplálni a gyermeket,

akit adott nekem az ég, és annak,

aki nem érdemelte meg.

 

Minden nappal kicsit könnyebb,

a napok és éjszakák visszarendeződnek,

az elbágyadt délutánokon már segít egy kávé,

elvonulnak a szitkok,

a porladó bálvány mögül,

amit egy éve emeltem,

csak néz rám,

hulló falevelek tompasága

kopottzöld szemében,

ahol mélyen, most láthatatlan lakik a lélek –

(rég elfelejtette, ami meg sem érett bennem),

lassan elfogadom,

őt már sehová, magamat még átsegíthetem.

 

Bölcsőrulett

Visszanyeldekelt keserűség,

őszbe csukló nyár,

altatódal budai lodzsán,

tejszagú hajnal, duzzadt mellek,

egy kamaszlány szobájával szemben,

ahol még nem aludtak ki

a falra ragasztott foszforeszkáló égitestek.

 

Ámokfutó év,

mámor és pokoljárás keveréke,

összemosódik, kisimul,

nyürrög a rácsoságy időgépe,

kifeszítettszemű éjszakákba dagadnak a végtagok,

a háborút megnyerni nem lehet, a harcoknak vége,

meg-megébredő angyal a vállamon –

minden színjáték miatta volt,

vagy talán érte.

 

Délibábként derengő alakot –

jóllakott csecsemő vonásaiban nézni

hazugságot és ideát,

mintha harmonikaszóra

vadnyugat horizontján

a hiányjelent, az apát.

 

Aztán elfelejteni minden hasonlóságot,

még egy suttogó szó, egy simítás,

ha visszaalszik, én is visszaalhatok.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)