Felhőről szakadt, szerény erő,
mostantól rád bízom magam.
Mérj meg, ahogy mérni kéne
az eltestetlenedetteket.
Ha úgy ítélsz, tarts fönn színeden,
bántóan illedelmesen,
ahol holdfehér arcomat
összegyűri a nyárvégi szél,
és eltévedt sirályok foglalják dalaikba.
Vagy ragyogó-kegyetlenül ragadj a mélybe,
díszként tűzz egy roncsod hegyére,
és én tanúskodom, hogy ami elmerül,
végső soron az marad felül.
S ha könnyűnek, nehéznek sem tetszem,
karcsú vadak sovány örömére,
mohos aljú csónakok között
mosd partodra a levetkőzött,
makulátlan semmi
beléd fulladt fiát.