Trianon. Háromszor: nem!
Nemet kiáltott Sándor nagyapád,
és tovább mesélt a háborúkról.
Mindenik visszaemlékezés vége egyetlen
kérdést visszhangozott: „Minek vér és halál?”
Ha férfi embernek csak a baj nyűge jutott,
mindegy, hol élt, az élet tüze sem olvasztotta
fel a jéggé fagyott megtapasztalást,
a menekülés kényszerét,
minden szenvedés ríme lett a vér és a halál.
A démonoktól, mint a rögeszmétől,
nem szabadulunk meg soha,
Az is visszatér, aki nem volt a képben eddig,
nem láttatta magát,
mégis szürkületkor a hegygerincek hajlatán
árnyékképben magasodott fel,
lomha járása ide-oda tolta
kísértetét a láthatár gyolcsán.
De késő lett, mindig késő,
mint ebben a megkésett versben,
a szavak torlaszát felbontó tenni akarásban.
Igyekezve jönnek az éjszakák
felszabadítani ezt a látomást.
Az ég alján hamis, huncut Hold szalad,
a fürge szó hiába igyekszik, utol nem éri,
s mint ki érti, de mégsem érti,
tátott szájjal nézi az éj,
mit művel vele a fény.
Moszkvában,
az Arbat utcában,
az élelmiszerbolt előtt
Tatjána álldogál,
néha keresztbe teszi lábát,
meg-megigazítja vállán szél simogatta sálját.
Szomorú szerda van, a kirakat tündököl,
dalt dúdol a lány,
mélyből feltörő hangokat bújtat:
Ne tagadj meg, Ruskin,
ne tagadj meg engem.
Viszik majd a senkik,
összezúzzák lelkem.
Ha mégis megtagadnál,
rakj szívemből máglyát.
Rakj szívemből máglyát,
odakint is lássák – visszhangozzák
a sepsiszentgyörgyi méla lombok.
A transzszilván érzelem-erdő
fái között csellengene,
békés lelkesedéssel
tekintene körül a költő:
világra, múltra,
az idő kapuját szélesre tárná,
de az álmokat mégsem látná,
lenyomatát sem az elmúlásnak,
csak egyre gondolna:
ha eltávolodna az egésztől,
talán jobban ránézhetne mindenre felülről.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)