Caliopia Tocală: Vízszobrok

Vízszobrok
I.
Nem vagyok egy hősi végzet elszenvedője,
nem vagyok a történelem, egy diadalmas eposz szereplője,
távol áll tőlem egy Balzac által kitalált
karakter monumentalitása,
egy körbe beleírt személy vagyok, négyzetesbe,
amelyre minden redukálódik,
az ember kihalása ellen kiáltó lény vagyok,
a dolgok érdekében,
aki meg van győződve arról, hogy minden
a tengerben kezdődik és végződik,
és hogy az éjszaka közepén a világ
tiszta szellemi kalanddá válik.

Véletlen szobor vagyok, megpillantható
a vízesés zuhatagának egy pillanatában.

II.
Fásult jelenben élek, teljesen mindegy,
honnan jövök és hová megyek, széttöredezett életemben
hieroglifák, algebrai jelek, kémiai képletek váltakoznak,
úgy tűnik, hogy a lélek is elektronokból és protonokból áll,
életem versek formájában bontakozik ki,
ritmusa titokban marad,
egy ősi hang rezgésbe hozza saját hangját,
szavam így lesz az ősi csend visszhangja,
az életem számtalan felfüggesztési pontból áll,
az életem más összetételű,
sok lehetséges regény forrása,
az életem egyenlet sok megoldással.

III.
Ezek a szavak, ezek a mondatok, amiket írok,
nem hozzám tartoznak,
nincs jogom azt hinni, hogy az enyémek,
reméltem azonban, hogy képes leszek kifejezni
valamit, ami csak az enyém,
például egy egyedi, különleges érzést,
de később rájöttem,
hogy még az sem az enyém.

IV.
A tökéletesség legyen a szabály,
ezért gömb alakúra kell változnom,
mint az égitestek, muszáj lesz
megcsonkítani az euklideszi teret úgy,
hogy a testem ne legyen az a hely, ahonnan
egy egyenesre több párhuzamos húzható,
hogy a testem ne lehessen
egyszerre több helyen,
ezért le kell mondanom mindenről, ami emberi,
a nyugtalanságról, ami egy csomag zselatin,
a végtelentől való félelemről, nem feladva a hitet,
hogy létezik az ellenkezője,
a nyelv és az érzelmek pontatlanságáról,
fel kell adnom a szenvedély zenei ritmusát,
meg kell ölnöm a lelket, ezt a festményt,
melyben a színek folyton ütköznek egymással,
ezt a gépet, mely nem tudta elpusztítani a halált,
kerülnöm kell az időt, az eszközt,
amely a létezést az emlékezet nyelvévé alakítja,
a gondolkodás elszakadását a valóságtól, vándorlását
a múltból a jövőbe, a szenvedésből
az illuzórikus tiszta öröm felé,
és végül le kell állítanom
ezt a sokszínű dalt, az őskori állatot,
ami az élet.

Balázs F. Attila fordítása 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)