Bánkövi Dorottya: Nőnek a nárciszok – versek

2024. április 14., 10:24

Kopriva Attila: Nárciszok (olaj, vászon, 2018)

Nőnek a nárciszok

Mimózalét. Városelhagyó verébhadak,
migrénné torzuló, lefojtott harag.
Fagy, áprilisban a fagy. Víztükör, szél,
hogy az üresség több a gyönyörnél?
Nőnek a nárciszok, nincs tavasz,
húszéves arcra forrt száz év tapasztalat.

Nővé gyötrődni,
lám, a módszer, a genezis,
tűnődik, mire már ölne is,
már valóban nem gyermek,
mint az, akinek kezét szorítja görcsösen,
markolja, óvja.

Talárok, középhosszú szoknya,
díjátadón viselt sujtásos öltöny,
„benne nincs könyörület”,
nincs levegő a 6-os számú teremben,
stratégia van, túlélési ösztön,
és már nincs költészet sem.

Pecsét az égen

puffad az ég telihold lesz vérzik az égre pecsétel
félve takarja szemérmét köd gomolyog körülötte
lám elalélt ez a nap már kósza lakáj csak az este

nézi kezében a naptárt elteszi nem mutat újat
mint kinyomott telefonját hordja zsebében a múltat
hordja zsebében a sarlót vágja az éle a vásznat

lyuk van az ég peremén már ömlik a földre a festék
színezi újra a kertet nyirkos a fűben a tested

nyirkos a fűben a hajnal érzed-e izzad a föld is
szemlesütve a nappal kúszik a házon a fényfolt
fut ereinkben a repkény távol a hold szeme szétfolyt

fonnyad a málna a bokron lám elalélt ez a nyár is
nem marad abba a szél sem rendezi reggeli sminkjét
újra szilárdul az égbolt nézd ahogy szétfolyik ismét