Aznap korán sötétedett, öregesen
mozgatták csontszínű ágaikat a fák,
reccsent kérgük alatt a megdermedt élet,
gyökerük a mélység vizeibe fagyva
feszült, és fénylett a tócsák szeme.
Mesélj! Hogy volt tovább?
A feltámadó szélben egyszerre
hintálni kezdett a világ. Ringott,
ringott, akár ág hegyén maradt
kései gyümölcs – ráncos alma,
bensőjében az ősz zamatával,
héján az idő kusza rovátkái.
Mesélj! Hogy volt tovább?
A tavakban tükrökké váltak a halak,
az óceánok csordultig teltek
az ég színével, a felhők fölött
kékítőgolyókkal játszottak az angyalok –
hegyek visszhangozták guruló kacajaikat,
és az álom, az álom köpenye észrevétlen
hullt le a süketen hintáló földre,
körbeölelte mindenestül.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Álmodott, álmodott minden – a fa,
a hegy, a völgy, a bánya, a víz, a tűz,
a jég, a pára, a ház, a kép, a kés,
a láda, a szög, a rög, a só, a párna.
Álmodott. Álmodott minden.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Ebben a végtelen álmodásban
odafönn megmoccant valami.
Alig-mozdulat volt, akár a sóhaj,
de nyomában megszületett,
és hullani kezdett egy hópehely.
Hangtalanul, miként az angyalok tolla,
kölyökangyalok foszló pehelytollai.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Az elsőt sok-sok újabb követte,
hullott, csak hullott a sok hófehér,
glóriát kaptak a házak, a bokrok,
a kandeláberek, a szobrok,
a hidak, a padok s a parkban
felejtett, rozoga kerékpár is.
A porcukros lepel alatt
egyszerre megszelídült a világ.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Egy ablakpárkányon
kupacba gyűlt az égi áldás –
összefogództak a pehelycsillagok:
orrá, szemmé, fejjé, pocakká váltak –
pöttömnyi hóemberré,
aki egyszerre hármat pördült,
és a föld hintázásának ütemére
táncolni kezdett, siklott a havon,
mint a jégtáncosok. Köröket írt le,
végtelen nyolcasokat, ábrákat
kanyarintott a tó jegére, és kacagott,
hogy megrázkódtak hangjára a fák,
rügyek pattantak, jégcsapok cseppentek,
megbiccentették fejüket a hóvirágok,
és olyan szilaj jókedv járta át a tájat,
hogy a fény előbújt rejtekéből.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Felkelt a nap, nyújtózott puha
takarója alatt a világ, az álmok
elillantak a kémények füstjével,
és fütyülni kezdett egy madár.
A hóember táncának nyomai
eltűntek a lassú olvadásban,
csak a párkányon maradt meg
két szénszem és egy apró kalap.
A nevetése mégsem ült el,
visszhangozzák hegyek, völgyek,
aki hallja, tán úgy hiszi, hogy a
felhőkön túl angyalok játszanak.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
úgy érezte, ő sem más, csak szerencsétlen flótás,
aki elveszett, kit árbóckosarából kiejtett a remény,
(aki) volt gazdag, és volt szegény.
Azon a nyáron a nagybátyám betegsége foglalkoztatott, játék közben is sérülése okain, a tragikus esemény mozzanatain elmélkedtem. Furcsa álom kuszaságával követték egymást a feltételezések, zavaromban képtelen voltam eldönteni, hogy a képzelt világ vagy a valóság tűnik hitelesebbnek.
A mi Tiszánk nyelvünkben és irodalmunkban él igazán. A mi Tiszánk ugyanis a legtöbbet megénekelt folyó. Leginkább Petőfi Sándor A Tisza című verse kapcsán ismerjük. Ámde Juhász Gyula A Tisza című párbeszédes versében a Tisza összes, ellentétes tulajdonsága megjelenik.