Amerikai
Önéletrajz, amerikai: kompetenciák, adatok,
számok. Mögötte én. Születtem: nyolcvanhét
telén. Fogamban amalgám, fém és higany.
„Ölni szeretnék, mint mindannyian.”
Van házam, asszonyom, két gyerek.
Vágyak, vágyak, vágyak, miket bevallani se merek.
Például a gyulladásos nyarat, hogy meztelennek
álmodtalak, a magnéziumos lobbanást,
a belülről feszítő dühöt.
Az alkohol megkínoz, másnap szédülök.
Próbálom szublimálni a világot, a lépcsőfokokat,
a kontinensvándorlást, egy női arcot a pillák
alatt, minden csak többlet, eltelít, nem kell.
Nem szólít magához se ég, se tenger.
Homlokcsontom hűvös, a villany ég. Sokat fizetek
a villanyért: érzem a frontot, a karmát, hogy muszájból is.
Aztán káromkodok, mint egy hitehagyott kocsis.
Március
Megvannak még a családi ereklyék,
a tejhabos, igazi nevetések.
Az elaggott időn győzni lehet még,
lehet igazat futni, egészet.
Nem lettem hős a férfikorba érve,
isten se, csak gyermeki szemek foglya.
Fakul a márciusi nyarak emléke:
van fiam, lányom, hogy túlragyogja.
Bent nyers a szándék, kint minden dadog.
Tágulnak, dideregnek a hézagok,
csak kényszerek vannak, csak utcaszag van!
De szabadság van az utcaszagban,
suhogó fény, mi a nyakamba ömlik.
Örökségem a gyerekeim őrzik.
Végül
Steril a holdkorong, steril minden zsiger.
Tiszta, gigászi, hogy végül szeretni kell,
a logika cáfol, hisz ott csak az agy van.
Sértődötten élek. Néha okosabban.
Könnyebb lehetne, de megkínoz a zsongás,
görcsökig hajt a pálinkás, konok láz,
kint robbannak a rügyek, bent is minden él.
Női blúzokat bontogat a szél.
(Karantének)