Csongor Andrea: Dedikálás (versek)

Dedikálás

A Gerbaud előtt leszek, az Oroszlános kútnál,
– azon a téren, és abban a tekintetben –
mert végül kiadják az én könyvemet is.
Bölcsnek tűnő soraimmal
igyekszem még emelni a mű értékén,
felajánlom kívánságra és hasznosításra,
udvarias gesztussal személyessé teszem,
és egyben kecsesen áthidalom a távolságot
szerző és befogadó,
teremtő és teremtmények között.
Szóval (mi mással?) állok majd a kígyózó sorban
valahol a míves metrókorlát sarkánál,
izzadt kézzel markolom a kötetem,
és amikor sorra kerülök, úgy nyújtom át,
hogy a Gyűjtő keze a kezemhez érjen:
– Sokat idéztem ám tőled – szólok szabadkozva,
és a kezébe helyezem –, a címe is a te nevedre szól.
– Rengeteg főnév, és alig néhány ige –
nézi lapról lapra, pedig tudom, hogy már olvasta.
Hadarva magyarázom, (mert még ott is sietni fogok,
hogy haladhasson a sor, fogyjanak az emberek):
– Maga a könyv a dedikálás, tudod?
Mit tehettem volna még hozzá?

Éjjel, hazafelé

Késő éjszaka lesz,
amikor dolgom végeztével hazafelé indulok.
Bágyadt kislámpafény pislákol majd
a rozsdamentes szekrénykén,
és rövidre nyírt ősz hajam az izzadt töveknél lelapul.
Steril, agyonmosott ingben leszek,
amikor éjjel hazafelé indulok.
Elmarad mögöttem az ablakkeret, a város, erdősáv,
egy-egy fa, villanásnyi az ég szürkéjéből,
nekem mutatkozik az út.
Hátamon tán kapcsok húzzák össze bőrömet,
méltóságom szorít.
Még egyszer nővé leszek,
megnyúlt, karcsú testem ívbe hajlik,
gerincem fűzőjét megoldom,
és levetkezem.
Nincs már honnan, és nincs még hová.
A semmi egy pillanatra megkísért.
Nem gondolhatok még rád. Most csak az útra:
– hogy ahhoz hű maradjak.

Lejátszott jelmez

Bakfis lány fogad, fűzős cipős, tarkóján
pókhálóvékony szálakból szőtt kócos konty.
– Csak kölcsönbe kapta, drága, – dohogja,
– borosta hagyta ezt a bőrön vagy tűnyomok?

Jó vékonyra nyúzta, korhű darab!
Bekalkuláltam a kopást, de zseníroz,
ha össze van firkálva. Mellben átszabatta?
Látom, az ujjánál megrágta a szegélyt!

A hajat ki simította el a homlokból? Rendben,
felírom, szívecském, meg a gyöngyház csíkokat,
és valami gyerekrajz maradt a bal zsebben.
Fényes pultja mögött sürög, kész is vagyunk.

– Na, ez is csak úgy lehajította! – mondja még
zsémbesen néhai hátam mögött
(ezzel a szakmával persze nem jár borravaló),
közben rendezett sorokban, rímtelenül távozom.

Majd szólok

Kikísérem a vonathoz,
színész lesz belőle messzi földön, szavalja majd az igét,
a más dolgában jár.
Összehúzott homlokkal állt a kert végében,
négyévesen, mint valami gondterhelt gazda,
próbálta ráncolni feszes homlokát.
Már van gyűrődés a kelmén.
Nem simítok ki homlokából se hajat, se gondot,
rántott csirkét csomagoltam, ő férfiasan dohog,
én könyökömet behúzva, félszárnyon
integetek a peronról, nehogy túlfusson a mozdulat.
Ott leszek, és szólok majd, ha elfogy a bor.
Addig otthon, mint ilyenkor szoktam,
mosok, porolok, szöszmötölök,
felforgatom a házat egyetlen elveszett érméért.