Puszta
Csak puszta véletlen lehetett, hogy míg a
tövises dudvát és bogáncsot szedtem csokorba,
egyszerre úttalan útra tévedtem,
és annak végén a semmi széléhez jutottam.
Átkelve a határon sóvár szomjúság fogott el,
ám ezen a tájon nem fakadnak vizek,
csak kiégett gazcsomókat sodort a szél
kopár buckákon, zord meredélyeken át.
Nem állt a láthatáron enyhet adó fa,
és nem terült körém művelt föld,
büdös skorpiók másztak át sarumon,
és rusnya sáskák ugrottak lábamra.
Akkor sápadt csipkebokor guggolt elébem,
és az alkonyatban remegve izzott a rekettye.
Láttam, hogy a zuzmó puszta dacból virágzik.
A hűvös barlangokban és szurdokban
világ elől menekülő remeték tanyáztak, és
egy asszony kisdedével rejtekre lelt sárkánya elől.
Egész nép vonult át előttem fehér gyöngyöt rágva,
egy hosszú hajú öreg sátrat vert a sziklán,
és szomszédom meztelen felsőtesttel kőtáblákat cipelt.
Végül is nem rossz itt a társaság,
kősziklából pedig akad elég, ha vizet kellene fakasztani.
Most még csak nézelődöm.
Égett odabenn a lámpa
Nagyapám szobája falán
egy kitépett naptárlapon
hóborította ház látszott,
ablakából fény vetült a hóra.
Ha elveszítem az irányt,
annak fénye felé megyek ma is.
A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
úgy érezte, ő sem más, csak szerencsétlen flótás,
aki elveszett, kit árbóckosarából kiejtett a remény,
(aki) volt gazdag, és volt szegény.
Azon a nyáron a nagybátyám betegsége foglalkoztatott, játék közben is sérülése okain, a tragikus esemény mozzanatain elmélkedtem. Furcsa álom kuszaságával követték egymást a feltételezések, zavaromban képtelen voltam eldönteni, hogy a képzelt világ vagy a valóság tűnik hitelesebbnek.
A mi Tiszánk nyelvünkben és irodalmunkban él igazán. A mi Tiszánk ugyanis a legtöbbet megénekelt folyó. Leginkább Petőfi Sándor A Tisza című verse kapcsán ismerjük. Ámde Juhász Gyula A Tisza című párbeszédes versében a Tisza összes, ellentétes tulajdonsága megjelenik.