Teljesen hiányos
Utam a teljestől a hiányosig vezet,
a fortélyosan tagolttól a szerkesztetlenig,
csillámló jelzőkön, értelmezőkön át,
a magyarázó frázisoktól a csupasz utalószóig,
a kötött alárendeléstől az alanytalanhoz,
a tökéletesre csiszolttól a dadogás felé.
Lefosztok versemről minden bővítményt,
tárgyakon, cél- és okhatározókon, központozáson átlépve,
húzom magam még összébb, még kisebbre,
helyet adva hézagnak, szünetnek, csendnek,
és érkezem végül a hiányos mondathoz,
ahhoz a hajlékonyan és lengén tagolatlanhoz,
ami nem határoz meg, és nem módosít már semmit,
és amit akkor mondok majd neked,
amikor már úgyis szükségtelen szólanom.
Ha elég lesz, hogy felelek. Ha elég, hogy megszólítalak.
Addig zsugorítom magam,
míg végül nem marad közlés sem,
csak a minden vonatkozás nélküli igen,
amiben szó sincs a miről. Csak a neked.
Addig érek, addig tartok.
Neked, szánom
Nyolc óra alvás simítja homlokom,
százhetven gramm szénhidrátot eszem,
belső szerveim hálában átmosom,
fülemen átszűrök néhány bagatellt.
Hajamat lágy hullámban hordom,
sarkamra sarokpuhítót kenek,
kávé frissít, esti futás oldoz,
szemem a tájon gyönyörködtetem.
Feszített víztükrű béke. Önhatalom.
Hát elértem. Makulátlan vagyok.
Bőröm fal, vérem oldott oltalom.
Kitöltök odabennminden hézagot.
Szerelmünk a nyűgös bonyodalom.
Feladat vagy. És szét kell hullanom.