Takard be a múltamat mindazon szenvedésekkel,
amelyeket át kellett élnem, az összes megholttal,
akik időnap előtt itt hagytak, az összes faággal,
amelyet a mosolygós fákról emberi kéz tört büntetlenül.
Takard be a múltamat, kivágott friss rózsabokrokkal,
hogy szúrja azt agyon éles tüskéivel,
hogy a friss vér legyen a kötőanyag,
hogy mindből, ami megtörtént, ne látszódjon semmi,
csak a vér, ami egyszerre élet és halál,
a minden hátán vigyorgó semmi,
ne látszódjon rajta holmi sírás-nevetés,
csak egy itt-ott kibukdácsoló rózsa,
sok-sok szirommal,
hogy még mielőtt az enyészet mindent bekebelezne,
a jókedvű szél szerteszét repítse azokat.
Takard be a múltamat az anyák sóhajával, az apák dühével,
a testvérek civódásával, a meg nem értésekkel,
a meg nem bocsájtásokkal, a szégyenérzet hiányával,
a gonoszsággal, a másokat eltipró kapzsisággal,
a temérdek harccal, az állítólagos jóért,
az állítólagos igazságért, a vélt jobb jövőért,
a gyerekekért, a csillagszeműekért,
az elhazudott szabadságért.
Igen, takard be,
hogy mihamarabb földdé váljon, humusszá,
hogy mihamarabb valami új születhessen,
olyan, ami tiszta, ami őszinte, ami a kegyest kegyesnek,
a Napot Napnak, a szeretetet szeretetnek
látja, hiszi és tudja.
Takard be a múltamat jókedvűn, nem kár érte,
ne sajnálkozz, nem a Te hibád, s ne félj villámokat szórni,
dühöngeni, s ne félj a szeleket szabadjára engedni,
hadd tegyen a meleg, amit akar,
hadd tegyen a hideg, amit akar,
hadd lássam a pokol kapuját.
Kérlek, takard be a múltamat, hogy kezdhessem újra,
s ne kényszeríts, hogy ígérjek bármit is,
csak adj még egy esélyt,
a jónak, a gondolat erejének, a megváltó ültetésnek,
a jövőt teremtő csírának,
adj esélyt a tisztességnek, a csivitelő cinkepárnak,
a kézen fogva sétáló boldog embereknek,
a Tőled érkező áldásnak.
S ha múltamat kérésem szerint betakarod,
s ha még kérhetek, küldj egy csillagot,
egy fényeset, ami emlékeztet a vágyódásra,
az egymás meghallgatásának Isten voltára.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)