hallgatás
lehetne akár anyagtalan, illékony,
de iszapsűrű és csupa sikoly ez a mi
hallgatásunk, feltör a járólapok közül,
betölti a szobát, elkapja a lábunk,
és mi már nem lehetünk tiszták többé,
elmondja a történetünket némán,
szembesít megannyi újrakezdéskudarcunkkal és azzal, hogy bűnök
tapadtak a talpunkra, a hallgatásunknak
vizenyős, halálkék szeme van,
átható tekintettel néz ránk, figyeli, ahogy
fuldoklunk, elevenen elgyászol minket,
sírni sem tudunk már, és kapálózni sem,
engedjük, hogy ez a mi hallgatásunk
ellepjen minket, már nyakunkig ér,
beáramlik a szánkon, ég tőle a nyelőcső,
nincs erőnk nem feladni,
csak csont és bőr és fájdalom, jaj,
pedig Isten ujja már a kapucsengőn,
látod, sokszor ennyin múlik, de mire
felért a másodikra, mi belefulladtunk
a hallgatásba
nyúlcsapás
kétségbeesve bolyongok
szemed szürkéjében, de
magamat nem, csak
a felismerést látom benne,
hogy ez a szürke engem,
mármint idegen anyagot
kivet magából, egyedül megyek
tovább elképzelt utunkon,
új cipőmben a múlt fölé állok,
ide egy nyúlcsapást gondolok és
vízmosást, amoda kóbor kutyákat,
fűzfaágra pacsirtahangot,
arra táncolok majd, kitáncolom
én minden völgyből a ködöt,
hajnalt táncolok a mezőbe,
születnek tőlem színarany virágok,
berendezem én nélküled a világot
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)