RITKÍTÁS
Az ebédlőasztalra került a kisszék,
hónom alá nyúlva beemelt.
Mindig feltartottam a karom.
Fehér lepedőt kerített körém,
hideg szakszerűséggel betűrte, körüljárt.
– „Adok neki egy kis tartást” –
így mondta mindig, és hozta a nyesőt.
Olcsó kis műanyag darab volt,
megrágott nyél végén borotvapenge.
Éber antennáim a világ, az ég felé fordulva,
akkor rezegni kezdtek,
majd minden szál fejtövemhez lapult.
Húzódtak, no.
Valami koszmóról beszélt, meg hogy „egyhossz”,
de láttam közben az arcát.
Lélegzet-visszafojtásnyi időre
minden összeköttetésem megszakadt.
Kihagyott jel. Semmi „tartás”.
Később persze Sámson, meg a kopasz rabszolgák,
meg tárgyi tudásként a haj védőpikkelyeinek szerepe.
Mindegy. Úgyis tudtam.
Ma lófarokban viselem,
tincseim oldalt kiszabadulnak,
és homlokomnál a rakoncátlan babahajak
újra szállingóznak.
Égnek állnak.
TUCATÁRU
Már hazafelé tartottunk.
Ajándék kellett a lányoknak,
– bánatpénz, váltságdíj? –
hétvégi, szűk szabadságunk ára.
Fizetőeszköz.
A bazár választékát néztük.
Arasznyi agyagfigurák álltak
szorosan a polcokon. Több száz.
Ugyanolyanok.
Kék köpenyes férfi nézett fel ránk,
mesterembernek tűnt,
nem olyan tömött bajszú „boltos”.
Szemüvege lecsúszott, festéktől maszatos.
Lekaptunk három szobrot a polcról,
– kék lepelbe burkolt, tán női alakok.
Nehezen, sőt alig adta őket,
tenyerébe fektette, szemével kísérte,
majd nagy nehezen a pultra rakta őket.
Bocsánat, azokat. Arccal felénk.
Egy huncut arcút, a fejfájóst,
és a virgonc, göndör hajú szendét.
(Karantének)