Csongor Andrea: Versek

2020. augusztus 29., 19:03
Nemes Fekete Edit: Ülő lányok virággal – Fotó: Molnár Edvárd

RITKÍTÁS

Az ebédlőasztalra került a kisszék,

hónom alá nyúlva beemelt.

Mindig feltartottam a karom.

Fehér lepedőt kerített körém,

hideg szakszerűséggel betűrte, körüljárt.

 – „Adok neki egy kis tartást” –

így mondta mindig, és hozta a nyesőt.

Olcsó kis műanyag darab volt,

megrágott nyél végén borotvapenge.

Éber antennáim a világ, az ég felé fordulva,

akkor rezegni kezdtek,

majd minden szál fejtövemhez lapult.

Húzódtak, no.

Valami koszmóról beszélt, meg hogy „egyhossz”,

de láttam közben az arcát.

Lélegzet-visszafojtásnyi időre

minden összeköttetésem megszakadt.

Kihagyott jel. Semmi „tartás”.

Később persze Sámson, meg a kopasz rabszolgák,

meg tárgyi tudásként a haj védőpikkelyeinek szerepe.

Mindegy. Úgyis tudtam.

Ma lófarokban viselem,

tincseim oldalt kiszabadulnak,

és homlokomnál a rakoncátlan babahajak

újra szállingóznak.

 Égnek állnak.

 

TUCATÁRU


 Már hazafelé tartottunk.
Ajándék kellett a lányoknak,
– bánatpénz, váltságdíj? –
hétvégi, szűk szabadságunk ára.
Fizetőeszköz.
A bazár választékát néztük.
Arasznyi agyagfigurák álltak
szorosan a polcokon. Több száz.
Ugyanolyanok.
Kék köpenyes férfi nézett fel ránk,
mesterembernek tűnt,
nem olyan tömött bajszú „boltos”.
Szemüvege lecsúszott, festéktől maszatos.
Lekaptunk három szobrot a polcról,
– kék lepelbe burkolt, tán női alakok.
Nehezen, sőt alig adta őket,
tenyerébe fektette, szemével kísérte,
majd nagy nehezen a pultra rakta őket.
Bocsánat, azokat. Arccal felénk.
Egy huncut arcút, a fejfájóst,
és a virgonc, göndör hajú szendét.

 (Karantének)