Kézállásban
Neked ajánlom utolsó versemet
Ne te légy majd aki eltemet
Elsimítok mindent e világon
A görbe lelkeket mind kivágom
Hogy te ki voltál kit érdekelne
Stráfszekér fátyolfelhőre lehelve
Az út melyen búsan zötyög a való
Egy tollhegyen száguldó sánta ló
Tízévesen egyszer tipegtem két kézen
Ma csak így látom világom ha nézem
Akkor a visszás még nem volt meglepő
Ma sem jajgatva sír a temető
Isten ver meg legelébb s nem párttag
ha azt rebbentem vége a világnak
Hazug maszlagom lenne utolsó
amikor dalt kértem s jött egy koporsó
Európa földhányásain
Gyomorrezgések ellen
mit kéne bevennem.
Tudom az okát, kétségtelen.
Már ez is lehet a vesztem.
Azzal, hogy hosszú, hosszú napok óta
nem írtam semmit, nem keltek pánikot.
Cipelek homokzsákokat, csákányt, idióta.
Európa fölül átkot hárítok.
Jönnek többen, jönnének még többen,
de él ám a rendelettartó ostor suhogása.
Európa volt a mindenem. Meg se döbben,
noha látja, közös sírunkat ki ássa.
Ostromállapot. Nem én, ők kezdték.
Idelenn még a Gonosz is látja.
Zuhanásban kalimpálunk menekültként.
A középkor tartja arcát mosdatásra.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)