veszítünk
mindig csak valahogy szétbontanak
földbe döngölnek számíthatatlan kények
valahol máshol ácsolják keménnyé
sorsszekercék s csapózsinórok villanásai közén
az életet az igent a nemet…
imádkozunk és néha
földhöz vágjuk a némaságot a kiáltást is
mert érthetetlen felfoghatatlan
mit velünk művelnek
még csak nem is valamik valakik
lecsúszik a mélybe zuhan ilyenkor
az értelem… mi az – kérdjük
ha galvanizált sikoltás ragyog föl
mindenen de mindenen…
pörög a tér köröttünk
az idő tótágast áll hát nem?
vihar tépázza benned a hitet:
nyugodj meg égi akaratban
hogy Isten rendelete ez
de hát ez semmiképpen nem lehet…
kibicsaklik a logika
már semmi nincs a lenni helyén
már semmi nincs már semmi nincs
csak a kereszttel szíven döfött én?
valaminek pediglen lenni kellene
rogyadó léptekkel indulunk újra
magunk sem tudjuk merre is
vezet az éjben
nagy jó urunk
hova…