Derzsi Pál: Új évezred

pumpálják ma már – új technológia –
vérünkbe a foncsorozott hemoglobint
röhög a tükör no lám hajcsigáidon kívül
hogy mást is láss ím papuskám
ereidben is már én bodorodom…

áhá – székelyesen áhán s ühüm – most mit is mondj
kiaszott körötted az aszpik s lihegsz a műszomjtól
azt sem tudod hogy még mitől is dobogsz de dobogsz…

helló számolok!
egy kettő három – „delete” – s ha mégsem
egy sebtében kiötölt újratervezés
üvegcsodához vezet no hátha hátha
vagy az út az mértani pontosságú évezred-kanyon
úgy marad marad marad
talpad alatt mint kővé vált Lót
üvölt a sívó vad homok…

ha-ha-ha-ha – vajon miért nem maradtam meg a három „ha-” nál
a szabványok atyamestere itt dübörg pedig
röhögök egyre csak röhögök
kidőlve fetrengőn mint egy gyökérnyi gyök
tán lázadni volna merszem most már ki tudja
s én fel nem fedem a titkát ó soha nem
de úgy de úgy de veszettül úgy
és qurvára úgy de…

(csak én akarom?)

á ki kérte számon valaha a meg nem hallgatott vágyat
ki vágta hetykén félvakszemre azt a kalapot
a búzamezők fölött amíg a nyár tövig leégett
ki zúzta be ki szegte be deszkával
azt a pirinyó világgal kecsegő pillanat-ablakot...

kimarjult vállára ki vett már
fölöslegessé váló vastraverzeket
ha tudva tudta s vicsorgott nyüszítve
de másként s mást már éltében sem
s megrögzött halottként ugyanvalóst
nem nem nem tehetett…

ahogy a dolgok völgyeik ássák
leazon sötét árkok végtelen fenekéig
pala- s kőrétegek kipuival vállaik fölött
a semmi vonaglik – ugyan már a semmi az semmi –
mi az hogy bármit is tehetne…

bajtárs kapj a vállamba
karcsapásaiddal tán partra vergődünk
vagy együtt veszünk
kihull mátkájából egy mélybe vágyódó kavics valahol fönn
kőravatalra feszít a kényszer
nem jól áll a fejem alja – hallom még egyszer a cimbalmot is
semmi senki sincs távol közel
csak hajszálgyökereik elvesztett gyökök
tehetetlen álomangyalok
s telhetetlen vigyorgó veszett ördögök…