Eszteró István: A lírikus epizódja – versek

A lírikus epizódja

Nincs semmi hézag, vak dióba zárt kitörni
akarás, ezeregy világszemtanúból egy,
akit fürkészett, alázott, ó, le is köpött
mélysötét érák kamu serege háborús
kommunizmustól gyökértelen halálkultúrák
nihilizmusáig, véled mégis, belőled néz
ki, általad létezik, ami látszik, érzékelésed
objektív eskü a láthatatlan látottakra,
neked a harmat 8 óra előtt iskolába loholó
életút göröngye gyöngye, amerre akác-
levelek pointillista pöttyei pontozzák
zöldre a levegőt, nélküled nem harangoz
nándorfehérvári dél a delelő verőfény
memóriájában, nem hajolnak napszélbe
verejtékező csillagzat porba harapó
aratói, marokszedő félhold nem kaparint
kévébe széthulló határtalanságot, szilaj
lobogású kalász-legényest, a mi minden-
napi kenyerünkbe vetett hitet, búza-
virágos szerelmet, ki ne hűlj, igéző tekintet
a szemfényvesztés internet hálózatán
reggelinél, múzeumban, Wizz Air utas-
terén tenyérbe bámulva, tán ejtőernyőn
is, addig lángol szenvedély, szelídül
szenvedés, ameddig ősiségből buzgó
idegnyúlvány bioelektromos árama
bércek ércén, sívó sivatagon vízeret
fakaszt az igazára szomjazó emlékezetnek,
ameddig tenger honvágy hullámzásán
pásztáz végig gyermekkor fehérsugarú
világítótornya, mért is álmodsz 80-on
túl édes szülőddel, remélsz átörökített
mozdulattól égi támogatást, ki hámozza
le szikéjével, hamvassza el korunk
kóros szivárványhártyáján burjánzó
tolvajlás véreres vegetációját idomtalan
diadalíveivel, sirasd a mindennapok
otthontalanságát vagy ne a törleszkedés
hányingerétől fuldokolva, beteges
erkölcsre licitáló szabadelvtelenség
pörlekedése visszhangzik koponya-
kupoládban, halkul imává balgatag
önsajnálat, hogy is olvasna ki derengő
tócsán éj sorokba tördelt telepátiát
lélektől lélektelenig, elhúz a szellem
árnyéka mellett, a mindenség beléd
zárt epizódja tágul elviselhetetlen
társtalanságig, mikor az Űr okostelefonja
beiktat hullócsillagos névjegyzékébe.

Illatfotó

Már tegnap éreztem a hársfavirág
szagát, ma újra, erősebben,
június 18, meg is jegyzem
magamnak, ilyen tájra esik hajdani
megrészegülésem Kolozsváron
talán, de bárhol ezt idézi fel
szakadatlanul minden évben,
a szerelem lelkének fotója
ez az édes lélegzésű illatfergeteg,
amikor a levél árnyéka is
örökkévalónak képzeli magát…