Versvonatok
Mesterszonett
A versvonatok csak úgy jönnek-mennek,
dübörgő zajuk néma, nesztelen
vonalat karcol rángó testeden,
nincs állomás, sem okos menetrendek,
volt váróterem, omladozó rámpa
felé párolgó ködhomályon át
megérkezések emléke fon át,
örvénylő tűzzel világít a lámpa,
mögötted évek hullnak kósza mélybe
fénycsíkot húzva minden ablakon,
a sínek közé dűlt csillagos égbe
halánték kattog át padlaton,
a mondatok önállósult beszéde
visszhangzik messze tisztán hallhatón.
Esküvő egy másik bolygón
Az ember életútjának végén sötét erdőbe
érve tépkedi a fűszálakat, hétfő, kedd,
évek, évtizedek levelét, egyenként
simítja tenyerébe, áldott legyen az örök
susogásod, te smaragdzöld árnyalataiból
rubinba játszó, barna avarba foszladozó,
sárba süppedő, porszemként repülő lét,
mely elveszti égbe markoló ágát, földet
ölelő gyökerét, a dalt fakasztó szelet,
egy mosoly se marad, utca se, házszám,
harangszó a rengetegbe fülelő fülnek,
amikor nincs visszaút, emlékek morzsáit
felcsipegetik az elmúlás madarai, minden
törölve az amnéziás eltávolodásban,
csak nézel a zsugorodó, támaszra szoruló
Földgömb parányi pontjára, a szentjánosbogárként
pislákoló Napra, míg elszáll
millió sejtből a lélek, s nem tudni, melyik
emlék emlékezik ránk, lehet, hogy itt
esküdtünk örök hűséget, vagy egy másik
bolygón, ahol egy kisherceg tartotta
Tejútból szőtt menyasszonyi fátylad,
akkor kellett volna megszelídíteni a végtelent,
mely elnyelte a koszorúslányokat, színes
galaxisokat himbáló vőfélybotot a vígadó
násznéppel, a cimbalmos, nagybőgős zenével,
most kezdődött a tánc, és máris elhamvad
ölelésünk a fekete anyag forgatagában.
Róma fölött az ég újra lángol
Ijesztget az ősz, mint a bumeráng,
a visszatérő goromba tavaly
olyan fene módon kerekíti ránk,
ahogy szilaj szélben szembe kap a haj,
lélekbe a köd, énekbe a ragrím,
amely sorvégen kibicnek állva
esküdne fel egy véres kártyapartin
guillotine mellett alsóra, királyra,
mikor épp szabadvers állhat nyerőre,
s más Tinti ugatna hexameternyi
nyúlugrást, hiába minden előnye,
esélye sincs tán, csak nyálát lenyelni,
s felhőket vizslatni, egyik mint sintér
égő hurkot dob szinte a szőrére,
háromszáz könyvét, valljuk be őszintén,
eladná-e ma gazdája őérte,
vagy laptopját, melyben róla írt verse
lapul majdnem kész verseskötetében,
amolyan költői kérdés ez, persze,
ma, mikor nap is gyújtogat a szélben,
annyi a rémség, fájdalom, iszony,
hogy mélyrétegek legmélyén se zéró,
ha erkölcsért kutakodna szigony,
jobb ágán Homérosz, bal ágán Néró,
egyiknek zöld az ég, másiknak lángbor,
segíthetnek-e régi istenek,
hisz Róma fölött az ég újra lángol,
s csodák itten régóta nincsenek,
jöjjenek-e Petőfik Tóth Árpádig
a szemétdombbá torzult dombtetőre
pengetni szélisten eolhárfáit,
ahol bumeráng vág gerincvelőre
tördelt bordájú fénycsóván, s egyedül
csillagsírás hat át idők falán
ahogyan régi tücsök hegedül
Szabó Lőrinc s a többiek nyarán…?
Landolni jó
Ha orvos kérdi, mit vársz még e korban,
remény szárnyára hitvány gyógyír, persze,
zsugoriéra, kinek fogyó perce
elkallódik, mint hangok az echóban,
vagy űrszemétre dobált alkatrészek,
papírrepülőd száz vényből lett, bátor,
légörvényekbe tévedt navigátor
fentről böngészni összefolyt egészet,
térképek rajzán apró folt marasztal,
landolni jó, ne sodródj távolabb,
ahol a lépték csökken pár arasszal,
levegő oldja fel házszámodat,
s buborékjel alatt rügynyi tavasszal
se maradna hiteles másolat.
Utolsó szonett
Visz az idő, megyek utánad,
talán porszemem meg is találhat
valahol utolsót lehelve
szívedből nyílt virágkehelyre,
s akkor a lelkünk másik korban
kigyullad egy csipkebokorban
piros bogyókkal fényárt vetve
eljövendő szerelmesekre.
Leszünk hajukkal szálló illat,
melyet a szél ajkával illet,
nyelvük hegyén csókokra ringó
rózsaszínű ízlelőbimbó,
leszünk az összeérő térdük,
amikor kirügyezünk értük.
A tamburás öreg úr, másként
Mi lenne veled, tamburás öreg,
pengetnél dalt négy fal között ma is
csöpp örömért, mert más ez a szöveg,
mint a kinti összelopott hamis,
rángó hajrában húrokat kitépő
omló halandzsa, pokol hangfekvésű,
hogy rongyolt nadrágból kilát a kéklő
bőr, és a copfból kiesik a fésű,
pengetnél-e újra gyengéd ujjakkal
titkokból nyíló illatos tavaszt,
versenyben már az idegen újakkal,
mikor a zajtól nem hallod amazt,
merítenél-e a források vizéből
még kristálytiszta hangú dallamot,
búgó fájdalmat betyárok szívéből,
milyet a gyerek hajdan hallgatott,
vándor harangszót festői napnyugta
szénaszagú, harmatos mezején,
ha dübörgő zene szilaj taktusra
dobol dobhártyán túl az éj felén,
vagy elszegődnél inkább a bandába
akár legutolsó, vásári celebnek,
lelket vakító színpadokon rángva,
akit feldobva már el is felednek,
fehér szakállat lengetve térdig
befelé még ragyogna-e szemed,
mikor a szavadat se nagyon értik,
s címére se vesz egyetlen lemez,
ha nem köszön már néked Nagyszalonta
csonka tornya, tamburás öreg úr,
és nem vezet vágy naponta vadonba,
amerre reményről hiányzik a húr?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 22-i számában.)
Farkas Wellmann Endre | Reflexiók a Róma fölött kigyulladt égről
Így építkezik a teljes könyv: kultúra vs. pusztulás. Formákban, tartalomban, érzékenységben, igényességben felfegyverkezve szemben a pusztító erőkkel, amelyekkel kapcsolatban az előbbi arzenál egyetlen tétele sem tud már fegyverként működni, a nagy kontinentális öngyilkossági folyamatban magára marad az ember. Majdnem.
Ez a verseskötet azokhoz szól, akik ezt értik. Akik megélték.
