Farkas Wellmann Endre: Reflexiók a Róma fölött kigyulladt égről

2020. augusztus 23., 09:04

Eszteró István új verseskötetét lapozgatom a dögmelegben, és annak ellenére, hogy ilyenkor általában semmihez nincs kedve az embernek – most mégis örömmel olvasok. Eszteró a nagy rejtőzködők és a nagy szerények közé tartozik, az 1983-as debütje után 2004-ig hallgat – mármint kötetkiadás szempontjából, ekkor jelenik meg a Gondolatok a hölgytárban című következő versválogatása. Ezután sűrűbben ad ki könyvet, szám szerint négyet, míg elérkezünk e mostani, szintézisízű, igen jól megtervezett válogatáshoz. Címe: Róma felett az ég újra lángol.

Onnan az olvasási örömöm, hogy a cím ugyanezt, (a Néró elképzelt költői hagyatékával bíbelődő verseimben) általam is régebben megfogalmazott gyanút ígéri újra átélni, és nem is csalódom: Európa, az európai kultúra kivérzésének víziói, az emberi méltóság és a klasszikusnak tudott értékeink feloldódása a posztmodern utáni semmiben, a költészet státusának leértékelődése – igazából tematikailag minden, ami erős, ami aktuális, ami az emberi érzékenységet megfoghatja.

Tíz fejezet, tíz ciklus, mindenképpen a számmisztikában jelentéssel bíró szerkezet (Versvonatok, Szerelembolygó, Még eltűnődik, él-e versek fája, „Volt egy szent szándékunk”, Ahol a hajnal csendben tejet forral, Versciklusok, Mennyire hinném, hogy ott csudaszép, Holland szélmalomban, Karácsonytól farsangig, valamint a csupán két címet tartalmazó Kimonótlan a mennyei múzsa című rész) alkotja a könyvet. 250 oldal – egy élet versekben. Még az alapos olvasás előtt, ha eljátszunk néhány asszociációval a címek kapcsán, különféle történeteket tudunk a cikluscímek alapján elképzelni, a cím által ígért vízió szépen felfűzhető az alcímek kínálta jelentésekre.

Szonettkoszorúval indulunk, így ülünk fel a versvonatra, nyilván József Attilával is együtt egy kicsit, ez ilyenkor óhatatlan, majd eljutunk a Mesterszonetthez, amelyben kiderül, hogy „nincs állomás, sem okos menetrendek // volt váróterem, omladozó rámpa / felé párolgó ködhomályon át / megérkezések emléke fon át, / örvénylő tűzzel világít a lámpa”. Az ily módon felkínált utazás mindannyiunk utazása, a nemlétező állomások feltérképezése, beazonosítása a feladatunk a kötet további olvasása során. A mozgó vonatból nézni, meglátni, hogy Róma fölött az eget hogyan mossák át az őrület és a gonoszság lángjai.

Így építkezik a teljes könyv: kultúra vs. pusztulás. Formákban, tartalomban, érzékenységben, igényességben felfegyverkezve szemben a pusztító erőkkel, amelyekkel kapcsolatban az előbbi arzenál egyetlen tétele sem tud már fegyverként működni, a nagy kontinentális öngyilkossági folyamatban magára marad az ember. Majdnem.

Ez a verseskötet azokhoz szól, akik ezt értik. Akik megélték. Akik hetvenen túl aggódnak olyan dolgokért, amelyek ez idő alatt biztonságot jelentettek. Akik derűvel, jövőbe nézve, örömmel éltek és most csalódottan néznek szembe múlttal és jövővel. Ez megy végig a köteten: ami az életből érdekes, verssé válik, olykor szomorú verssé. Egyéni és közösségi flessek, amelyekért érdemes volt tollat ragadni és versbe rögzíteni, hogy találkozhatott velük az ember, a költő.

Van a kötetben szerelem is, a dantei leütésű Esküvő egy másik bolygón című versben a tercinák önvizsgáló töprengésbe oldódnak, aztán Mikes szerelme is megidézésre kerül, de a ciklus többi darabjában is más és más formában találkozunk újra a szerelem ezer arcával, a karnalitástól az eszményi vagy gondolati megközelítésekig.

A címadó vers magyarázza a kötet apropóját: „ijesztget az ősz, mint a bumeráng”, aztán kibontakozik a nagy szintézisvers, a magyar irodalom klasszikus értékeit felvonultató, ezen értékeknek a modern világ hétköznapjaiban kontextust kereső és találó gondolatfolyam, amelynek végén a releváns kérdés fogalmazódik meg: „annyi a rémség, fájdalom, iszony, / hogy mélyrétegek legmélyén se zéró / ha erkölcsért kutakodna szigony, / jobb ágán Homérosz, bal ágán Néró, // egyiknek zöld az ég, másiknak lángbor, / segíthetnek-e a régi istenek, / hisz Róma fölött az ég újra lángol, / s csodák itten régóta nincsenek”.

Nos, erről szól ez a verskötet: a homéroszi és nérói hagyaték, és sosem feszült egymásnak ennyire két eszme, mint mostani hétköznapjainkban. Nem Eszteró az első és nem is az egyetlen, aki ezeket a kérdéseket felteszi, épp ettől érdekes és fontos ez a kötet. De attól is, hogy miért hallgatnak ezekről a kérdésekről azok, akiknek a hangját még hallanunk kellene, felkent, nagy kortársak, akik politikába bódultan ennek az erkölcsiségnek rég a túloldalán állnak és piaci stílusban adnának túl mindenen, ami nem pillanatnyi politikai érdekük szerint való. Eretnekség lenne itt nemzeti értékekről beszélni, ugye. Eszteró ezt érti, meg a többiek is, akik majd – egyébként az Eszteró által is emlegetett – jó öreg fészbukon kifejtik majd a véleményüket. Hogy dögöljünk meg. Eszteró is, meg én is.

De mielőtt ezt tennénk, ajánlanám még az Olvasó és kora című – akár tanítható – poémát is, hisz sok mindent eszünkbe idéz az irodalomról, művészetről összegyűjtött ismereteinkből, többek között azt, hogy: „átcsap az idő az ideák felett”. Az előző bekezdésben említett urak, hölgyek és transzneműek figyelmébe is ajánlom. Ahogy az egész könyvet. Ezt az egész, letisztult, szigorú, a formáktól a szabadversig sokszáz hangon megszólalni képes szöveggyűjteményt, mely nyáron is maga mellé tud kötni, amely úgy beszél a legfontosabb dolgainkról, hogy ne teher legyen, amely világosan fogalmaz és ugyanakkor észrevétlenül hív meg abba a világba, amely egy igen jó szándékú és igen jó költő sajátja.

 

Eszteró István: Róma felett az ég újra lángol. (szerk. Jakab Márta) Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2020

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 22-i számában.)