Faludy György: Zsuzsának a tömlöcből

2020. szeptember 22., 13:17
Csáki Róbert: Kijárat (olaj, vászon, 35 × 45 cm, 2014)

Nessun maggior dolore
che ricordarsi del tempo felice
nella miseria…

Dante: Inferno, V., 121–123.

 

Cellám falán akasztófákat látok,
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,
nem bír le bennem félelem, halál,
és győzöl itt is, vaksi muslicák közt,
ahogy rovom sétámat fel s alá,
s e verset mondom, melyből, mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben, ízes barackmagként, számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa.

Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült asztalán.
Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.
Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi
arany cikázik. Keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?

Találgatom, vajon hány hónap addig,
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;
emlékeink forgószelét csavarjad
magadra szűzi lobogó gyanánt.
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,
beszélgetésünk elhagyott bárkája,
mit zöld hajában ringat a hinár,
bizsergő csókunk langyos eper-íze,
útunk a boldog Balaton felé,
és zsugorodott, összebújt alvásunk,
mint bronzkori sír vagy az anyaméh.

S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.
Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
lámpái a mezei sorompóknál,
húsom, mint tészta lóg a csontomon,
magom kivész, mert nem a piramisok
búzája, mely bír ezeréveket,
de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal
is eljövök még, hogy megnézzelek,
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
egy padra, nyáron – pántos és nehéz
napfényben, s akkor e rémkép keserve
édes lesz, mint egy óceánnyi méz.

S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva
kiáltok örök hűséget feléd.
Őszesten, hulló lombok szandáljában
küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.
Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz – madárárny a ködben –
suhanok át a csipkefüggönyön,
s a holt zörejek lomtárából hangod
szegődik mellém utamon, ahol
zokogásod láthatatlan patakja
kísér pincékből s gyökerek alól.

Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel
vagy pimasz gőggel az ölébe húz:
zokoghatnál és én jutok eszedbe,
a lágy, a légi, lányos Orpheus,
kivel hiába játszotok bujócskát:
az éjben is rátok találok én,
felhő-lesen, magános csónakokban,
mély pincékben vagy lugasok ölén;
flaskák sötét üvegjén nézek rátok,
minden szőlőszem hamván ott leszek,
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
felhőkön gőgös arcot mímelek;

közétek ülök asztalon és ágyban,
rátok koccintom emlékem nehéz
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
ettől szégyenled férjed tar fejét,
ezért utálod görcsös köhögését,
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.
S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,
dunnád csücskére állok ragyogón.
Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
Hiába éltek! Hol a diadal?
Én lenn a sírban, az a régi hulla,
győztes maradtam, szép és fiatal.

Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon
késő nászunkra édes hegedőnek
vagy orgonának túl a sírokon.
Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?
E szakadékos esztendők fölött,
melyet nyílként magamnál messzebb küldök,
csak ez a vers, e vers legyen örök!
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
vagy rút görönggyel fizet e tusa –
de az idő visszhangos folyosóin
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.

 

(Az ávó pincéjében, 1950. szeptember)

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 20-i számában.)