Bonczidai Éva: „Mivel ámítsalak, szerelmem?”

2020. szeptember 22., 13:26
Maria B. Raunio: Fehér álom (tempera, szén, vászon, 63 × 90 cm, 2013)

A Zsuzsának a tömlöcből című vers lábjegyzeteként idekívánkozik ennek a szerelemnek, Faludy György második házasságának története is – legalábbis az, amelyik irodalommá vált.

A költő Szegő Zsuzsát a Haladás szerkesztőségében ismerte meg. „Alig lehetett húszéves, talán csak tizennyolc, hosszúkás arccal, nagyon fehér bőrrel és galambszürke szemmel. Nem impresszionista arc, mely színfoltokból tevődik össze, és nem is olyan arc, melyet a hús, az izmok és az inak összessége meg játéka jellemez, mint a legtöbb emberé. Arcát egyedül kontúrja alkotta: bármerre nézett, körvonalai jellemezték, mint azokat az arcokat, melyeket Botticelli festett. Ez jutott elsőnek eszembe, amikor futó pillantást vetettem reá, de aztán elvetettem a gondolatot: az ember ne régi festők elképzeléseit akarja viszontlátni a valóságban. Csak jóval később vettem tudomásul, mennyire hasonlít Zsuzska Flórához a Tavasz jelképes és álmodozó díszletei közt; és nemcsak külsőleg, hanem lénye egyszerre friss és melankólikus atmoszférájával is” – idézi meg a Zsuzsának ajánlott Pokolbéli víg napjaimban.

Az önéletírás fontos epizódként őrzi az egyik riportút emlékét abból az időből, amikor megismerkedésük után egy évvel kollégák lettek a Népszavánál: „Egyik utamra Zsuzskát is magammal vittem. Kecskemét közelébe hajtattunk, ahol az egyik dombháton kőkorszakbeli sírokat fedeztek fel. Órával az indulás után már ott is álltunk a könnyű, tavaszi szélben a meredek domboldalon. A gazda – csontos, alacsony parasztember, szögletes mozdulatokkal – éppen azon volt, hogy újabb sírt fedjen fel. Nagyon óvatosan használta ásóját, nem annyira a régészet, mint a holtak iránti tiszteletből. Zsíros, fekete kalapja ott hevert a földön – követ tett rá, hogy a szél el ne vigye –, temetőben érezte magát, és illendőnek tartotta, hogy fedetlen fővel dolgozzék, még akkor is, ha a halottak sem ősei, sem keresztények nem voltak. Lábunk előtt, a kiásott gödörben őskori szerelmespár csontváza feküdt. Felhúzott térddel, guggoló helyzetben hevertek, gerincük felével még az agyagban, ahonnét csípőcsontjaik nagy, rózsaszínű lepkeszárnyai is csak félig emelkedtek ki, meg bordáik törött és hiányos kerítéslécei. A rózsaszín festék, mellyel egykor bőrüket ékesítették, a sírban csontjaikra tapadt. A férfi koponyáját fektében előre és lefelé hajtotta, mintha a nő tarkóját kívánná megcsókolni. Az eperkrém-rózsaszín csontvázak a szürke agyagban így nem az elmúlás érzetét keltették, hanem édes, erotikus borzongást okoztak, mely végigfutott hátgerincemen. A paraszt letette ásóját, és hozzánk lépett: nyissa-e ki a többi sírt is, melyeket régebben már kiásott, de laza földdel szórt be újra, nehogy a halottakat temetetlenül hagyja. Nem emlékszem, mit feleltem. Zsuzsa közel állt hozzám, mintha csak nekem akarna támaszkodni. Merev nyaktartással és mozdulatlanul néztem oldalvást feléje, szemem másik sarkában az őskori szerelmesek rózsaszín csontjaival. Arra gondoltam, hogy ezek a szerelmesek is azt érezték életük kurta és múló pillanatában, amit mi ketten érzünk a végtelen idő egy ugyanilyen tűnő pillanatában.” 1953-ban, miután Recskről szabadult, Faludy feleségül vette Szegő Zsuzsát, 1955-ben született meg a fiuk, András, majd 1956-ban emigráltak. „Szerelmünk ugyanekkor töretlen volt és mindent átfogó. Ami kimaradt belőle, az csak a szeretkezés aktusa volt, melyet Zsuzsa – anélkül, hogy hideg lett volna – kínos és ostoba lökdösődésnek tartott, tehát – egyedül iránta érzett szerelemből – ha csak lehetett, kerültem” – olvashatjuk a Pokolbeli napjaim után című, immár Zsuzsa emlékének ajánlott önéletírásban.

Zsuzsa hosszas betegség után, tíz évvel a házasságkötésüket követően meghalt. Faludy György 1963 nyarán Szerelmes versek egy haldoklóhoz című, megrendítő versciklusban örökítette meg az utolsó közös heteiket, az agóniát és a búcsúzást: „Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy / órát beszélgetünk. Minthogyha foszló / szöveteddel próbálnám összevarrni / magam megint.”; „Töprengtem: mivel ámítsalak, / szerelmem? A haláltól mindhiába akarlak / megvédeni. Éjente, ha a kíntól nem alhatsz, / reggelig simogatom töredező hajad.”; „Kikísértem Évát a rózsafák közt, / meg Andrist, kit elvisz magával nyárra. / Az ablak mellett állsz, halálfehéren / s félkézzel, könnyen integetsz utána. / Aztán megfordulsz. Az autó elindul. / Tudod-e, hogy most láttad utoljára? // Ketten ülünk itt szemben a halállal / s a nyári alkonyattal. / A fiú elment. És a gyermek gyermek: / hideg és irgalmatlan. / És gyűlölni fog téged, mert elhagytad, / s engem, mert itt maradtam.”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 20-i számában.)