A Zsuzsának a tömlöcből című vers lábjegyzeteként idekívánkozik ennek a szerelemnek, Faludy György második házasságának története is – legalábbis az, amelyik irodalommá vált.
A költő Szegő Zsuzsát a Haladás szerkesztőségében ismerte meg. „Alig lehetett húszéves, talán csak tizennyolc, hosszúkás arccal, nagyon fehér bőrrel és galambszürke szemmel. Nem impresszionista arc, mely színfoltokból tevődik össze, és nem is olyan arc, melyet a hús, az izmok és az inak összessége meg játéka jellemez, mint a legtöbb emberé. Arcát egyedül kontúrja alkotta: bármerre nézett, körvonalai jellemezték, mint azokat az arcokat, melyeket Botticelli festett. Ez jutott elsőnek eszembe, amikor futó pillantást vetettem reá, de aztán elvetettem a gondolatot: az ember ne régi festők elképzeléseit akarja viszontlátni a valóságban. Csak jóval később vettem tudomásul, mennyire hasonlít Zsuzska Flórához a Tavasz jelképes és álmodozó díszletei közt; és nemcsak külsőleg, hanem lénye egyszerre friss és melankólikus atmoszférájával is” – idézi meg a Zsuzsának ajánlott Pokolbéli víg napjaimban.
Az önéletírás fontos epizódként őrzi az egyik riportút emlékét abból az időből, amikor megismerkedésük után egy évvel kollégák lettek a Népszavánál: „Egyik utamra Zsuzskát is magammal vittem. Kecskemét közelébe hajtattunk, ahol az egyik dombháton kőkorszakbeli sírokat fedeztek fel. Órával az indulás után már ott is álltunk a könnyű, tavaszi szélben a meredek domboldalon. A gazda – csontos, alacsony parasztember, szögletes mozdulatokkal – éppen azon volt, hogy újabb sírt fedjen fel. Nagyon óvatosan használta ásóját, nem annyira a régészet, mint a holtak iránti tiszteletből. Zsíros, fekete kalapja ott hevert a földön – követ tett rá, hogy a szél el ne vigye –, temetőben érezte magát, és illendőnek tartotta, hogy fedetlen fővel dolgozzék, még akkor is, ha a halottak sem ősei, sem keresztények nem voltak. Lábunk előtt, a kiásott gödörben őskori szerelmespár csontváza feküdt. Felhúzott térddel, guggoló helyzetben hevertek, gerincük felével még az agyagban, ahonnét csípőcsontjaik nagy, rózsaszínű lepkeszárnyai is csak félig emelkedtek ki, meg bordáik törött és hiányos kerítéslécei. A rózsaszín festék, mellyel egykor bőrüket ékesítették, a sírban csontjaikra tapadt. A férfi koponyáját fektében előre és lefelé hajtotta, mintha a nő tarkóját kívánná megcsókolni. Az eperkrém-rózsaszín csontvázak a szürke agyagban így nem az elmúlás érzetét keltették, hanem édes, erotikus borzongást okoztak, mely végigfutott hátgerincemen. A paraszt letette ásóját, és hozzánk lépett: nyissa-e ki a többi sírt is, melyeket régebben már kiásott, de laza földdel szórt be újra, nehogy a halottakat temetetlenül hagyja. Nem emlékszem, mit feleltem. Zsuzsa közel állt hozzám, mintha csak nekem akarna támaszkodni. Merev nyaktartással és mozdulatlanul néztem oldalvást feléje, szemem másik sarkában az őskori szerelmesek rózsaszín csontjaival. Arra gondoltam, hogy ezek a szerelmesek is azt érezték életük kurta és múló pillanatában, amit mi ketten érzünk a végtelen idő egy ugyanilyen tűnő pillanatában.” 1953-ban, miután Recskről szabadult, Faludy feleségül vette Szegő Zsuzsát, 1955-ben született meg a fiuk, András, majd 1956-ban emigráltak. „Szerelmünk ugyanekkor töretlen volt és mindent átfogó. Ami kimaradt belőle, az csak a szeretkezés aktusa volt, melyet Zsuzsa – anélkül, hogy hideg lett volna – kínos és ostoba lökdösődésnek tartott, tehát – egyedül iránta érzett szerelemből – ha csak lehetett, kerültem” – olvashatjuk a Pokolbeli napjaim után című, immár Zsuzsa emlékének ajánlott önéletírásban.
Zsuzsa hosszas betegség után, tíz évvel a házasságkötésüket követően meghalt. Faludy György 1963 nyarán Szerelmes versek egy haldoklóhoz című, megrendítő versciklusban örökítette meg az utolsó közös heteiket, az agóniát és a búcsúzást: „Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy / órát beszélgetünk. Minthogyha foszló / szöveteddel próbálnám összevarrni / magam megint.”; „Töprengtem: mivel ámítsalak, / szerelmem? A haláltól mindhiába akarlak / megvédeni. Éjente, ha a kíntól nem alhatsz, / reggelig simogatom töredező hajad.”; „Kikísértem Évát a rózsafák közt, / meg Andrist, kit elvisz magával nyárra. / Az ablak mellett állsz, halálfehéren / s félkézzel, könnyen integetsz utána. / Aztán megfordulsz. Az autó elindul. / Tudod-e, hogy most láttad utoljára? // Ketten ülünk itt szemben a halállal / s a nyári alkonyattal. / A fiú elment. És a gyermek gyermek: / hideg és irgalmatlan. / És gyűlölni fog téged, mert elhagytad, / s engem, mert itt maradtam.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 20-i számában.)
Faludy azt írja tehát, hogy a Koloska-völgyben felmászott egy fára, s ott madárfüttyögést utánzott, becsapva az arrajárókat és „egy domboldalnyi madarat”. (A feketerigók füttyét-beszédét a Margit-szigeten utánzó költő, Szép Ernő alakjával egyébként Faludy önéletírásában találkozunk.) Feltevődik a kérdés: vajon milyen fára mászhatott fel Faludy koncertet adni a madaraknak, vajon milyen fa volt ez, amely alatt pásztordalt rögtönzött a kedvesének?
Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző.
Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.
Katyń kisgyermek koromtól máig kísért. Édesapám, aki tisztként szolgált a lengyel hadseregben a második világháború elején, egyike volt annak a huszonkétezer lengyel tisztnek, akiket a szovjetek kivégeztek a Katyń melletti erdőben. A háború egész ideje alatt és még azután is vártuk haza édesanyámmal, nem tudtuk, hogy meggyilkolták. 1940 elején még kaptunk tőle leveleket a hadifogságból, az ukrajnai Starobielskből, ám tavasszal váratlanul megszűntek a postai küldemények. Egyik első versem éppen erről és apámról szól.
Dél-Magyarország országbírói 1391-ben Szegeden tartották gyűlésüket, amelynek az volt a témája, hogy romlik a közbiztonság, ezért tenni kell valamit. Csakhogy hosszú távon nem tehettek semmit, hiszen a Balkánon alapvető problémákkal küzdöttek, és a korszak nagyhatalma, az Oszmán Birodalom sorra foglalta el az államokat. Hiába létezett Zsigmond és Mátyás király védelmi rendszere, amely feltartóztatni próbálta az oszmánokat, 1521-re, tehát kevesebb mint másfél évszázaddal azután, hogy a magyar nemesség érzékelte a problémát, az oszmánok elfoglalták Belgrádot, majd újabb húsz év elteltével Magyarország nagyobbik részét is.
Béla király hadba hívja az öreg Bankót, aki – kilenc lánygyermeke lévén – egyetlen fiút sem tud küldeni maga helyett a harcba. Hogy édesapját megmentse, legfiatalabb és egyben legszebb lánya felajánlja, hogy vitézi gúnyát ölt és férfinak adva ki magát elmegy helyette a királyi udvarba. Béla király azonban egyből felfigyel a lányos külsejű vitézre, akit próbatételek elé állít, hogy megbizonyosodjon a fiatal vitéz valós biológiai neméről. Bankó lánya kiállja a próbákat, és amikor elmúlik a gyanakvás, felfedi „két szép kerek almáját” a király előtt, majd elmenekül az udvarból.
A hiedelem szerint Mária mennybevétele ünnepén évről évre tágul a rés a mennybe vezető kapun a purgatóriumban senyvedő lelkek előtt. A Mária-ünnephez kapcsolódó régi szokás a virág- és búzaszentelés, éppúgy, mint az aratás kezdetén sarlós Boldogasszonykor. A szentelt virágok részint az elhunytak koporsójába kerültek, vagy koporsót füstöltek velük, részint gyógyításra szolgáltak, a szárítmányt részint eltették vízkeresztig, hogy akkor füstöljék ki velük a házat.
Nemrég egy családi utazás során betértünk mi is a Kondorosi csárdába. Bár hallottunk már arról, hogy a nyolc út találkozásánál fekvő csárda igen nevezetes hely, méltán verselte meg Arany János, a legendárium szerint Erkel Ferenc is muzsikált itt a betyároknak, és Rózsa Sándor nevére a mai napig felkapja mindenki a fejét, mégsem számítottunk többre, mint egy kellemes ebédre. A rafinált étlap átböngészése után figyeltem fel arra, hogy az épületben múzeum is működik.
Csáth Géza munkásságának még mindig – sőt, a kortárs összművészeti tendenciákat tekintve egyre inkább – felfedezésre váró részét képezik nemcsak a hagyatékában fennmaradt, kéziratos zeneművei, hanem sajátos műfajú, az irodalom és a zene határmezsgyéjén elhelyezkedő, zeneiséggel átszőtt novellái is.
A Mesemúzeumban mesék vannak. Amilyen egyszerűen hangzik ez, épp olyan összetett feladatot jelent egy ilyen intézmény programkínálatának megteremtése. Ennek részleteibe avat be az intézmény koncepcióját kidolgozó Helmich Katalin múzeumpedagógus. „Kányádi Sándor vetette fel, hogy fontos volna létrehozni egy helyet, ahol a gyerekeknek élő kapcsolatuk lehet a mesékkel”