„Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan!”
(Szilágyi Domokos)
Szó alkotta limesben sáncok a hajdani versek,
őrtornyokként állnak lét s nemlét felezőjén,
termékeny hús-vér árnyak. Circumdederunt me –
mint vastag tölgyek, zakatolnak tág teleimben,
néhány percnyi tavasz lombkoronájukban.
Mert amikor nem mernek fájni a régi szilánkok,
akkor is átszűrődnek az elhullt fürtök a múltból,
lármásan torlódik a táj, két oldala fészek,
nyílnak a titkok a parton, a fák szakadékba simulnak.
Fordul a kényszer, mert végtelen ég a határ.
Állok a hídon. Alattam kéklő éjszaka billen,
néhány olcsó slukkot még lélegzek a tájból,
nézem az árkok előtt pihenő ősrégi akácot –
illata szimbólum, melyben sodródik a holdfény,
csendjén kék hegyorom, csúcsán lüktet a szél.
Mákkelyhek fűzöld selymen, mint pázsiton árnyak,
fáradt éjjelek és rostos héjú, lila hangok,
sáncokon és korhadt őrtornyokon átremegő fény,
mindig szűkre szabott a határ, és terjed a távol.
Mélyül a tér, mélyül, fulladok, émelygek.
Játék s eszme között félúton a líra, de olykor
félek a megfeketült, bársonypuha disztichonoktól.
Nincs árnyékom után más, én építem a sáncot,
mert megvámolják a határon lelkemet. Így lesz
szó alkotta limes minden hajdani vers.
(Karantének)