Farkas Gábor: Játék és eszme

2020. június 11., 10:19

                      „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan!”

                                                     (Szilágyi Domokos)

 

Szó alkotta limesben sáncok a hajdani versek,

őrtornyokként állnak lét s nemlét felezőjén,

termékeny hús-vér árnyak. Circumdederunt me

 

mint vastag tölgyek, zakatolnak tág teleimben,

néhány percnyi tavasz lombkoronájukban.

 

Mert amikor nem mernek fájni a régi szilánkok,

akkor is átszűrődnek az elhullt fürtök a múltból,

lármásan torlódik a táj, két oldala fészek,

 

nyílnak a titkok a parton, a fák szakadékba simulnak.

Fordul a kényszer, mert végtelen ég a határ.

 

Állok a hídon. Alattam kéklő éjszaka billen,

néhány olcsó slukkot még lélegzek a tájból,

nézem az árkok előtt pihenő ősrégi akácot –

 

illata szimbólum,  melyben sodródik a holdfény,

csendjén kék hegyorom, csúcsán lüktet a szél.

 

Mákkelyhek fűzöld selymen, mint pázsiton árnyak,

fáradt éjjelek és rostos héjú, lila hangok,

sáncokon és korhadt őrtornyokon átremegő fény,

 

mindig szűkre szabott a határ, és terjed a távol.

Mélyül a tér, mélyül, fulladok, émelygek.

 

Játék s eszme között félúton a líra, de olykor

félek a megfeketült, bársonypuha disztichonoktól.

Nincs árnyékom után más, én építem a sáncot,

 

mert megvámolják a határon lelkemet. Így lesz

szó alkotta limes minden hajdani vers.

 

(Karantének)