A budai Vár alatt
A budai Vár tövén egy őrült énekel.
Sípoló zene szól szaggatott jajokkal
Felette lámpafény, derekán rongy lepel
S kántál vérző, cserepes ajakkal.
A szeme lángoló űr, arca halottfehér,
Karja botnyi vékony, s csupa sár a lába
Szája szélén morzsa, hóna alatt kenyér
S a cafatolt rongy egyetlen ruhája
Anyja nyelvén dalol, s kutyaugatásra
Kapja fel a fejét Európa népe
És bottal kezében, vadul kiabálva
Belefojtja lassan a Duna vizébe.
A budai Vár alatt kísértet énekel.
Üres tekintetű, halállal vitázó,
Csattog körülötte a halotti lepel
A derekára kötött rongyos magyar zászló.
Keserű himnusz
Mélységből kiáltunk századokon által
Hozzád, ki egy vagy a mindenség szavával
Hozzád, ki alkotál, s elveszejtél minket
Szánd meg bénává lett, fogyó nemzetünket.
Évezredek óta bolyongtunk keresve
S ezer éve élünk hitedtől veretve
Fegyverünktől egykor tenger partja rengett
Fényes acéljából vertünk vaskeresztet
Tebenned bíztunk eke szarvát fogva,
Apáink vak dühét magunkba szorítva
Megtörött derékkal barázdát figyeltük
S Európa népét naggyá segítettük.
Házunk, földünk védve őket virítottuk
Búzánkkal éltettük, borunkkal altattuk
S édes álmot élve, részegség kéjével
Hátba döftek minket gyilkos ítélettel
A jussunk azóta könny, és átok íze
Földjeink jutottak árulók kezére
Saját országunkban idegennek tudnak
S letagadnák élő sorsunkat, porunkat.
Szavunk eltiltva, a kedvünk üldözve,
Minden örömeink sötétségbe lökve,
S idióta népség próbálja elhinni,
Hogy nem volt fényesség őelőtte semmi.
A nyomorúságot már a földekről aratjuk
A reménységet lassan szalmával borítjuk
S míg felzeng az imádság és a hálaének
Elmúlt dicsőségről regélnek a vének
Még néhány nemzedék, s a föld alá veszünk,
Egy jajt elkiáltva keresztre feszülünk,
S az utolsó percre, akik feleszmélnek
Megátkoznak szörnyűn Európa téged.
S elsimul a homok halott porunk felett,
Elhallgat az alföld, nem terem éneket,
S néma kiáltásba dermed majd e táj
S nem virul országba többé soha már.
(Trianon 100)