Farkas Gábor: Versek

2020. december 22., 05:30
Csomortáni Gál László: Igás

A budai Vár alatt

 

A budai Vár tövén egy őrült énekel.

Sípoló zene szól szaggatott jajokkal

Felette lámpafény, derekán rongy lepel

S kántál vérző, cserepes ajakkal.

 

A szeme lángoló űr, arca halottfehér,

Karja botnyi vékony, s csupa sár a lába

Szája szélén morzsa, hóna alatt kenyér

S a cafatolt rongy egyetlen ruhája

 

Anyja nyelvén dalol, s kutyaugatásra

Kapja fel a fejét Európa népe

És bottal kezében, vadul kiabálva  

Belefojtja lassan a Duna vizébe.

 

A budai Vár alatt kísértet énekel.

Üres tekintetű, halállal vitázó,

Csattog körülötte a halotti lepel

A derekára kötött rongyos magyar zászló.

 

 

Keserű himnusz

 

Mélységből kiáltunk századokon által

Hozzád, ki egy vagy a mindenség szavával

Hozzád, ki alkotál, s elveszejtél minket

Szánd meg bénává lett, fogyó nemzetünket.

 

Évezredek óta bolyongtunk keresve

S ezer éve élünk hitedtől veretve

Fegyverünktől egykor tenger partja rengett

Fényes acéljából vertünk vaskeresztet

 

Tebenned bíztunk eke szarvát fogva,

Apáink vak dühét magunkba szorítva

Megtörött derékkal barázdát figyeltük

S Európa népét naggyá segítettük.

 

Házunk, földünk védve őket virítottuk

Búzánkkal éltettük, borunkkal altattuk

S édes álmot élve, részegség kéjével

Hátba döftek minket gyilkos ítélettel

 

A jussunk azóta könny, és átok íze

Földjeink jutottak árulók kezére

Saját országunkban idegennek tudnak

S letagadnák élő sorsunkat, porunkat.

 

Szavunk eltiltva, a kedvünk üldözve,

Minden örömeink sötétségbe lökve,

S idióta népség próbálja elhinni,

Hogy nem volt fényesség őelőtte semmi.

 

A nyomorúságot már a földekről aratjuk

A reménységet lassan szalmával borítjuk

S míg felzeng az imádság és a hálaének

Elmúlt dicsőségről regélnek a vének

 

Még néhány nemzedék, s a föld alá veszünk,

Egy jajt elkiáltva keresztre feszülünk,

S az utolsó percre, akik feleszmélnek

Megátkoznak szörnyűn Európa téged.

 

S elsimul a homok halott porunk felett,

Elhallgat az alföld, nem terem éneket,

S néma kiáltásba dermed majd e táj

S nem virul országba többé soha már.

 

(Trianon 100)