Egy hosszú, néma nem, mióta hallgat.
Hiába vár,
ugrásra kész a jel,
fölösleges, hogy klappol nézet, alkat,
a nesztelen most mindent visszanyel.
Magába húzza azt, ahogy lehetne,
amint választ a szem rebbentené,
mit eldöntött: időket kérj, teret ne.
De mindegy rég,
a kor mit ejt elé.
Aztán a testet nézi: egyre gyűl, mi
majd oxigénhiánytól kékül el.
Elengedem, azok közt elvegyülni,
akik megvannak,
lesznek nélkülem.
(Karantének)