Öreg kandúr nyávogása
ó azok a régi szép idők
mosolyba öltözött drága nők
a nyarat bőrükön viselők
a szégyenlősök a nagymenők
mellük ficánkol a blúz alatt
mint zsákban a fürge kismalac
ó mellbimbó-barna éjszakák
mikor huncut hold kacsint le rád
cserepes száj kiszáradt torok
hajnalig érő sörök borok
akár a végsőkig menni el
nem tartozni soha semmivel
csörgőóra hangú reggelek
a tükörbe nézni nem merek
bordáim mögött szívem úgy lapul
mint bokor alatt a gyáva nyúl
az egykor élt napok már dögök
a falra festem az ördögöt
ó félrevert szív ó Istenem
mindennek csak hamuját lelem
Tengerparton
mezítláb sétált kezében a cipőkkel
a tavalyi nyarat viselte bőrén
július volt nagyon
az ég minden kékje a tengerbe zúdult
a parton meredező zord sziklák
mintha az időt akarták volna megállítani
füstös kis csehóban sört ittunk meg rumot
zöld szeme volt temérdek haja
vidáman énekelt a só szagú szélben
rövid éjszaka volt a hajnal korán
és durván kopogtatott az ablakon
(Karantének)