Az egyik Vivaldiból bizony dózse lett,
és Dózse akkoriban nem lehetett akárki.
A másik Afrika szarván hajótörést szenvedett
hajós volt, a kalandos lelkű Vivaldi.
Ott halt meg a viharos szomáli vizeken,
s otthon meggyászolta a város, a család.
Az első a trónuson hunyt el, a kezében
jogar. Talán jó volt, talán galád.
Aztán mindenki elfeledte, szavát, arcát
letörölte a gondos gyász. A sírokon kankalin
tanyáz, tarka rovarok, üzekedő kutyák.
A harmadik a muzsikus. Odaát, ha találkoznak,
meghajlik-e a jogar, az evező a violin
előtt? Köszön-e a dózse a muzsikusnak?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)
Szép város lehetett anno ez a büszke Kolozsvár.
Most inkább izgalmas, hangulatos, csupa jókedv,
talpraesett nép lakja, nem álmodnak, se merengnek,
ellentétben a bűbájos, de borús Budapesttel.
Nem fizimiskájával fog meg, a szelleme pezsdít,
mint a pimasz, tenyeres-talpas, fifikás helyi lányok.
Mégis vágyom a távoli kínra: a szépre, ha rossz is,
mégis vágyom a gyenge, törékeny, flegma babámra,
mégis vágyom az undorí-mámorító szerelemre.