Ildikó
Ikon vagy a falon.
Hogyan is volt, amikor
nekem még nem voltál?
Üres szelek bolyongtak a pusztán,
révedező köd ült
az üres fákon,
az ismétlődő szikár tájon,
mit a képzelet szült
bárgyú perceiben.
Elmondanám neked,
és magamnak is:
a múltat nem érzem,
a sors balga vagonjai kisiklanak,
csörömpölnek visszafelé az időben.
Bámulom változó arcomat,
riadtan, mert nem értem
sem az időt, sem a teret.
Percek alatt suhantak el az évek.
Mi lovagol az élet hátán?
Felröppennék
a szélben nyargalva,
és őriznélek,
mint egy szentképet.
Rád nevet
Megleled
a képzelet
partján az értelmet.
Ez ritmus, semmi más
ismétlődő szívdobbanás –
a kijózanodás
kurta perceiben,
oly egyszerű a végtelen.
De a csoda: csoda,
a hajnalok hajnala,
az alkonyok alkonya,
a villanydróton madarak
kottája – a pillanat,
a véletlen. Magadat
felismered
tekintetében a saját szemed
villan és rád nevet.
Titkos szavak
Csak szeretlek,
s nem csak most,
és nagyon,
és ne kérdezd,
miért most mondom,
magam sem tudom.
Akarom, nem akarom,
eszembe jutsz
bárhol, bármikor,
amikor cipőm fűzöm,
fogam mosom,
vagy kinézek az ablakon.
Szeretlek, amikor
nincs rá szavam,
s künn néma szél fú,
az idő haszontalan,
elfut valahova velem,
és ez is szerelem.
Szerelem szobája
tán a kimondatlan szó,
a fel nem tört dió,
zölden, ott fenn ragyog,
ázottan, benne a titok,
messze mint a csillagok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)