Gágyor Péter: Kétszer

„Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba.” (Hérakleitosz)

Kétszer emigráltam,
tüszős lob torkomon
visszatérő lázaimban.
Letörölném az emlékeket,
de én vagyok a kép és a keret,
összeillő kard és hüvely,
késő őszi szélben a bölcsesség,
szétszórt avar, levelek.
A többi csak kozmetika –
és ez kész röhej.
Kétszer emigráltam.
Mindig elmúlt a jó perc,
vagy múlóban volt éppen.
Logikáját ne keresd,
ha nincs sehol helyed.
Mindegy, hogy itt, ott vagy amott,
hogy kedden vagy pénteken.
Pénteket keresse Robinson!
A reményt megelégeltem,
s tele a hócipőm – bizony!
Kétszer emigráltam,
akkor az idő is messze honolt,
mert az idő mindig messze van.
Őrült koordinátákban bolyongtam,
és amit találtam,
az nem volt önmagam.
Minden nyílvessző felém repült,
még a tegezem is letegezett…
ki érti ezt?
Kétszer jött a kényszer,
elfeledném, ha tudnám.
Még tétovázom a darab időmben,
s míg akad elég szuflám,
büszkén kitartok.
Szalamiszt sem lelem,
dörögnek ógörög átkok.
Először az anyaföld hagy el,
hátat fordít, oda sem köszön –
te messzire, nyugatra nézel,
napként lebuksz, jöhet a vízözön,
poggyászod felhő, üres zsák,
gyorsan elszívott cigaretták,
két pár zokni, két pulóver,
(mert rácsöpög a leves)
kétszínű bánat, két gatya,
kétség, kétely.
Így emigráltam, kétszer,
és elveszett a haza.
Az elsőről azt hittem, laza lesz,
vidám hazát lelek itthon,
ahol többé nem határon túli leszek,
s lészen ez állapot kellemes,
itt a szó szépen zeng: Megyek haza!
Aztán, ugye – nem volt olyan laza.
Aki emigrál, az éj hosszát tanulja,
hosszú út ez, sehonnan sehova.
Ringsz a létnek Léthe vizén,
minden károd Kháron ladikjában,
s megérkezel május negyvenedikén
ködben, hóban, sárban,
tetszhalott vagy az idegen óhazában.
Mintha örökkön csak mennél,
és tükrödben, jaj, milyen lettél?
Bele ne nézz!
Majd megváltozik minden –
és kész.
Az átkoknak, reményeknek itt vége?
Az út tán oda, vagy arra vezethet.
De hiába keresed –
mert út nincsen!
Nincs főút, mellékút, vasút,
sehol sincs egy árva gyalogút,
mindenki oda fut, ahová jut.
Éjszaka sem álmélkodj
az égi kincsen:
mert mellék tejút sincsen.
A csillagok is egészen mások,
szemfényvesztő, villogó sarlatánok,
és csillagtalanok a másnapok.
Azt hittem, vihetek valamit magammal,
majd valamit, amim még van,
de üres kézzel, lyukas zsebben –
semmi sem véletlen.
Meséim önmagamnak mondtam
„jer sem gyalog, sem lóháton,
hozz, amit akarsz, és ne hozz semmit,
a semmi maradjon nálad,
csak ez az elillanó könnyű pihe…”
Úgy sem vagy jó semmire!
És érezd át új sorsod lényegét,
mintha csak kimennél a budira.
Ott tisztaság vár, fehér csempék…
De vigyázz!
Te nem vagy sehol kedves vendég,
múltról, jövőről akármit szavalhatsz,
itt legfeljebb maga a csésze lehetsz –
öblíts hát, a szolgálatos fajansz vagy.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)