„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,
fájlalom én a szívemet,
annyit kérek, hogy tegyen meg,
adja ki a verseimet.”
„Kiadom én, kiadom én,
de sokba fog kerülni az:
alsó hangon összes pénzed,
annyiba fog kerülni az.”
„Miért búsulsz, bátyám, Imre?
A te húgod mit segítsen?”
„Odaadtam minden pénzem,
Kiadásnak nyoma sincsen.”
„Elmegyek én, bátyám, Imre,
ha a pénzed nem volt elég,
saját magam vetem oda,
a szerkesztő lába elé.”
„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,
vigye az én lányságomat,
ha már eddig nem pusztult meg,
vigye az én lányságomat.
Annyit kérek én cserébe,
hozza le a bátyám versét.”
„Lehozok én bármit érte,
egy ilyen szűz leány testért.”
„Kijött-e már az új lapszám,
s benne vagy-e bátyám, Imre?”
„Búsulok, mert lapozgatom,
s nem találok verseimre.”
Búsulhatott bizony Imre,
odalett már minden pénze,
a húga becsületéért
a szerkesztőhöz elméne.
„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,
hozzon le már bármi áron,
ha még eddig nem pusztult meg,
vigye az én fiúságom.”
„Nagy öröm van, bátyám, Imre,
akkora, hogy el se hiszed,
hogyan lehet ez a csoda,
hogy lehozták minden versed?”
„Ne kérdezd azt, édes húgom,
lényeg, hogy mind ott díszeleg,
csak azt tudnám, hogy mit fogok
kitalálni legközelebb?”
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.