A kékharisnya
Ül a költő a kocsmába’,
elgondolja ő magába’,
ágyba visz innen valakit,
de a sör-bor nagyon vakít.
Másnap mikor magánál van,
nézi, mi van az ágyában.
Nézi, nézi, ej de rusnya,
ez bizony egy kékharisnya!
Elmegy megint a kocsmába’,
ne gondoljon a csúfságra.
Felönt ottan a garatra,
mer’ a kedve nagyon gyatra.
A másnap is irgalmatlan,
van valami a paplanban!
Felkiált a költő sírva:
„Ugyanaz a kékharisnya!”
Harmadnap is a kocsmába’,
a lányokat veszi számba’.
Túl a dolgot nem ragozza,
megfog egyet s hazahozza.
„Ez a rút szesz megint megcsalt,
Mért fogtam én ilyen kancsalt?!”
Mondja: inkább mérget inna,
ugyanaz a kékharisnya!
Megittam már minden lőrét,
nem kell nekem a költő lét!
Papírszemét az írásom,
kékharisnya sírásóm.
Lételszámolás
Én is mint a József Ati,
költő lettem, olyan, aki
papír-
ra ír
például egy ilyen badart:
egy gügyögős, egy elhadart
forma
torna.
Kötelező e költemény,
s a kocsmában a szesz temény,
felest
keres
összes-vissza minden tagom,
bizony mondom ettől kapom
merő
erőm.
Még az kell, hogy lángra gyújtsa
szívemet egy nem túl csúnya
Máris
máris,
kinek arcán nincsen ragya
hosszú combú, s elég nagy a
csecse
becse.
Egy írótárshoz
Még egy dohánygyár is megélne belőlünk,
és Szabolcsban bizonyára imába foglalják a nevünket
a gányók. Mire fel ez az egész?
Sok oka lehet: bár a legolvasottabb embereknek tartjuk
magunkat a világon, a legtöbbet állítólag mi tudjuk a világról,
mégis naivan füstölgő fejű aztékoknak képzeljük magunkat,
akikre ámulattal tekintenek Kolumbuszék.
Hiába, még mi is elhisszük, hogy füstölgünk,
hogy minden korty füsttel szemébe nézünk a halálnak,
csakhogy mindenki megteheti rajtunk kívül 1200 forintért.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)