A patkányság nem egységes:
Van telthasú és van éhes.
(Heine: A vándorpatkányok)
A borospincém tetején lévő földrakást
szitává fúrták a patkányok.
Vannak szürkék, barnák, kicsik, nagyok,
élők és döglöttek.
A döglöttek csupán egy ideig azok,
mert az életrevalók felzabálják őket,
még a csontjaikat is,
csak a koponyák maradnak figyelmeztetésként,
hogy mennyi az éhes patkány,
és mire képesek, ha éhesek.
A vájatok teli élettel, nyüzsgéssel,
harácsolással.
Itt kint undor, nyugtalanság, félelem.
Nem etetem, nem nevelem a férgeket,
nem tartok nekik szónoklatokat a hagyományról,
hogy milyen volt nélkülük,
nem is nézek rájuk, rettentő a pofájuk.
Ha félek, verset szavalok nekik,
bár nem hiszem, hogy értik.
Vizet nyomatok a lyukakba,
hátha odébb állnak, de nem.
Ha itt az ideje, a Nap vöröslik, a Hold sárgállik,
ha itt az ideje,
a patkány a kerítéshez simulva vigyorog,
tudja, hogy falka-tag,
s hogy a lélek halhatatlan, nem érdekli,
az egységről meg fogalma sincs,
tudja, hiába a méreg és a golyó,
ő fúr és túr,
nem érdeklik eszmék, szócsaták, érvek.
Ha nappal meglátsz egyet,
tudhatod, ezer is van belőlük,
lassan felzabálják a múltad,
történeteidet behurcolják a fészkeikbe,
hogy a másén, a tiedén feküdjenek.
A borospincémben nincs patkány,
a téglakirakásos boltív átrághatatlan,
idelent, a vélt biztonságban
még hiszem, a jövőmet én alakítom.
Ciceró meg mindhiába figyelmeztetget
több ezer éve már.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)