Mikor kihunyt az ég utolsó csillaga,
Házát elhagyta ő, s útra kelt egymaga.
(Egise Csarenc: Visszatérés)
Jött a szigorú parancs,
egyenruhába öltözött rosszindulat,
fegyver a derékon, menni kell, mert nem lesz levegő,
mert sűrű por telepedik a házra.
Az ősz hajszálakat rejtő
keleti fekete szerelem fulladozik,
még utoljára magához szorít, majd eltaszít.
Örmény hegyet mászok, megcsúszom a poros köveken,
az élesebbje húsomba vág,
ragaszkodnék a hithez, a múlthoz, a vershez,
a kora reggeli vöröslő napfényhez,
a tűzhajó tűzvitorlájához,
a rettegett magányhoz.
Hideg volt mindenütt, megsűrűsödött a vérem,
de menni kell – szólt a parancs.
Fáj a januári hideg szél, semmit sem kérdezek,
csak megyek, a csend megfojtja a tájat,
a horizont messze, kémlelem a jövőt.
Engem nem hívott halk hang a kéklő messzeségből,
szivárványkapu sem nyílt tágra, melegséget kínálva.
Menni kell, szólt a parancs, s nem törődtek vele,
lesz-e még szép tavasz,
nyíló virág, fűben hempergő boldogság,
lombkoronájú fán vidám csicsergés.
A pecsét, mint ostorcsapás helye, piroslott,
az ördög szarvával böködött.
A kevély hegy mögött az ismeretlen,
a hegytetőn a csillagok hallják sóhajod.
Egise Csarenc, az örmény költő,
a tébolyult röhejű gyötrelmeket
lerántva magáról a mélybe dobta,
én meg, mint talizmánt, vittem tovább,
hogy visszataláljak.
Álmosítón szétterült az este, bagoly huhogott.
Anyámmal álmodtam, ahogy az udvaron a pléhkádban
fürdet, mossa rólam a világ összes mocskát:
– Mi ez a piros pecsét, fiam?
– Az a jövő, anyám.
Reggel az ég elsírta magát,
megcsúsztam, s mint farönk siklottam lefelé,
kapaszkodtam volna a mosolygó gyermekkorba,
álmaim világába, meséimbe, érzéseimbe,
a nagyszüleim emlékébe, a csodákkal teli karácsonyba,
de kezem béna volt, beszippantott a pusztító homály.
Évek múltán, amikor tűzben bukott alá a nap,
fürgén, gyorsan haladtam visszafelé,
az örmény hegyen át,
amikor a piros pecsét nem látszott már.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)