Hodossy Gyula: Saját börtön

Háziőrizetre ítéltem magam,
elegem lett mindenkiből, meg magamból is,
a szétszakított világ örökké sérült marad,
pedig lehetne két irányba menni, sok irányba,
mint a fa ága, ha úgy van, kinő belőle egy másik,
és abból megint egy, sok, így válik koronává, a fa díszévé,
nem tagadja meg egyik ág sem eredetét,
nem szakad ki belőle,
megtervezi saját útját, ahogy nő, kikerüli a másikat,
hogy a szél, de még a vihar se tegyen kárt sem benne,
sem a körülötte lévőkben.

Saját börtönömben vagyok,
bezártam magamat önmagamba,
most egy ideig jó, ülök a szobámban,
a kisasztalon teáscsésze, üvegtálkában szeletelt alma,
mogyorós csoki, lázmérő és egy lámpa,
és könyvek, jó pár, olyanok, amelyeket már kiolvastam,
és olyanok, amelyeket még nem, megnézem azokat is,
átlapozom oldalait, beleszagolok és félreteszem,
majd egyet kiválasztok, de nem most, nincs hozzá türelmem,
most a régiek kellenek, nem kell semmi, ami új,
nem kellenek új gyötrelmek, új kihívások, új szerelmek,
csak a magamba zárt csend kell és félhomály.

Nagy László az íróasztalomnál ül, talán ír,
vagy csak gondolkodik, vagy valakit vár,
Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza a szőnyegen ülnek
a szekrénynek támaszkodva, incselkedve nézik egymást,
Petőfi és Balassi egymásnak mutogatják kardjaikat,
kié a szebb, a jobb, az élesebb, kié védi meg jobban a hazát,
Madách, mint mindig, Arannyal diskurál,
majd a konyha felől a szobába lép Mészöly, kézirattal a kezében,
enyhe legyintéssel eltessékel a fotelomból
és leül, az asztalilámpám fényénél olvasni kezd,
ekkor veszem észre, hogy teli a szoba emberekkel,
hogy kerültek ide, nem is csengettek, ajtót sem nyitottam,
ráadásul ez magánzárka, de nem baj, nem bánom,
teljes a csend, Mészölyt sem hallani,
mégis mindenki rá figyel, már jó pár óra is eltelt,
ha nem hagyja abba, akkor lekésem az utolsó vonatot is.
– Nem baj, alszol nálam – szólalt meg mellettem egy fiatal lány.
– Hogyhogy nálad? Én otthon vagyok,
méghozzá a saját börtönömben – szólaltam meg meglepetten.
– Akkor, milyen vonatot késel le? – kérdezte szemrehányón.

Azt hiszem, elfáradtam, jó lenne egyedül maradnom,
elfelednem mindazt, ami szétszakadt, az összes sebet,
a megtiltott kapcsolatokat, a szétvert barátságokat,
és kimenni a napra, s megnézni a fákat, rügyeznek-e már.
De hogyan küldjem el szobámból e hívatlan, de
kedves társaságot? Tárjam ki az ablakokat,
és szívjak friss levegőt?

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)