Huszthy Bálint: Kolozsvári hexameterek

2020. december 30., 02:55
Búzás és Marschalko – Jánosi Andrea illusztrációja Carbonaro Ha polip szuszog Kolozsvárott című könyvéből

Tengődöm bárgyún, önkéntes számüzetésben,
újra magamhoz térni, a kedvesemért vezekelni.
Fény s szomorúság lakja lakásom a Bólyai-parkban.
Cukkolnak kárörvendő röhögéssel a varjak,
vígasztal meghitt mosolyával a halk Malomárok.
Társam az erkélyen sok ezer hitvány panelablak,
és a monostori templom két fura távoli tornya.
Gondolkodni – a gonddal öletni magam – nem akarván
szemlélődök, hang, szó, mondat nélkül agyamban,
tán csak a nyelvbe begöngyölt gondolatok zavaróak.
Mégis, az összes szín, szag és érzés összevegyülve
egy képet tesz mind ki elém: szép, csalfa Juliskám.

--

Munkaterápia módszere, mondd, segitessz-e feledni?
Mint amikor csömörömbe a jambusaim belehalnak,
s nem megy a versírás, kisegít pár hexametersor,
mert szigorúbb formához könnyebb jól igazodni,
csak megakasztja a lényegi, friss, szabad improvizálást.
Pörget a munka és ifjít, mégse feledteti arcod,
azt a szemet, mibe hűn beleőszültem, beleaggtam.

--

Szép város lehetett annó ez a büszke Kolozsvár.
Most inkább izgalmas, hangulatos, csupa jókedv,
talpraesett nép lakja, nem álmodnak, se merengnek,
ellentétben a bűbájos, de borús Budapesttel.
Nem fizimiskájával fog meg, a szelleme pezsdít,
mint a pimasz, tenyeres-talpas, fifikás helyi lányok.
Mégis vágyom a távoli kínra: a szépre, ha rossz is,
mégis vágyom a gyenge, törékeny, flegma babámra,
mégis vágyom az undori-mámoritó szerelemre.

--

Itt csak hála, rajongás vesz körül egyre, nem értem,
mért börtön nekem ez, mért épp ez a számüzetésem?
Másnak luxusdolga lehetne helyembe’, nekem nem.
Otthon vágyom a megbecsülésre, de az lehetetlen.
Ott a lenézés, ott megalázás, ott az irigység
méltatlan lep el, itt meg a bőség, még ha a vendég-
státuszom is lehet az, mi ilyesmit erővel okozhat,
itt csak a jót keresik bennem, míg ott csak a rosszat.
Ittenieknél nem tiszteltek még sose jobban,
itt meghóditanám a szerelmemet is, na de ott van…

--

Erdély gócpontjában is ébren telnek az éjek,
nem hagy aludni, nyugodni, pihenni a szív nyavalyája.
Hát inkább muzsikálok reggelig asztali nótát,
festegetek hajnalban a csúf Grigorescu-negyedben,
sportolok éj közepén a zenészkolegákkal a parkban,
ez se segít, hogy közbe’ csakis ne te járj a fejemben.

--

Macskaköves pici utcák, jó titeket bebolyongni,
masszív várfal, irígyelhetnek olasz citadellák,
gótika ékei, El Greco-szerü templomerődök,
„Fellegvár”, még hogyha hazudsz is, tetszik a dombod.
Vár nem volt soha ebben a vár-nevü vártalanosban,
mégse hiányzik, váltja megannyi derűs palotácska,
nagy terek és hosszú sétáló park, csupa ősfa.
Mégis, a város legszebb éke a kurta Szamoska,
bármeddig nézném, lelném is benne halálom,
hogyha nem érne a térdemig, inkább másmire vágyom,
Erzsébet-gyalogoshíd, sok szerelemlakat őre,
sóváran járok melletted a villamosommal,
ígérj egy lakatot nekem is meg: Júlia–Bálint!

--

Két hete nem hallottam rólad, mégse kereslek,
nem szabad, érted és értem, kettőnkért, ha lehet még
bármi közöttünk, vagy ha nem, akkor sem, lehetetlen.
Nem sok a két hét, milliszekundumban kifejezve
meg sok, olyan lassan telnek, strigulázom is őket.
Meggyorsítani próbálván kocsikázom a környék
szép helyein, többé legalább nem enigma Mezőség,
zárt, kicsi falvak, mind külön ország nagy hatalommal,
bárcsak körbevihetnélek köztük, te sem unnád.
Megmászok hegyeket, Székelykő félve megismer,
egyszer róla leugrottam lányért, kamaszon még.
Végig a tordai szűk hasadékon, vissza felette,
hallom a lépted, mintha követne, parányi, esetlen,
próbálok veled együtt lépni, karodba karolni,
mégis viszlek, kincsem, az összes helyre magammal.
Nem jó, én se kirándulok inkább már soha többet,
jobb, ha szobámban búsan ücsörgök, a nélküled eltelt
ezredmásodperceimet falamon strigulázva.

--

Elkezdett az időm csappanni, ha végtelen is volt.
Nem bánom, csak teljen, ezért vagyok itt, a fenébe.
Nappal jó a beosztás, reggeltől egyetem van,
tartom az órákat, cigizek szünetekbe’, barátok
lepnek el, elvagyok, osztom az észt, körülállnak a kertben,
majd hazavánszorgok, hogy készüljek, de keresnek,
Bálint, most muzsikáljunk, nincs brácsás, gyere rögtön,
hát megyek, otthagyom, úgyis lesz hajnal, nem aludni.
Furcsa Kolozsvár, nappal mintha Románia volnál,
szégyellem magamat, ha románul nem tudok egy szót,
éjjel meg, mesebéli varázs, mindenki magyar lesz,
utcán, éjjeli járatokon csak tiszta magyar szót
hallani, azt érzem, mint nappal tudni románul.
Végtelen itt az idő, mint máshol, fő a beosztás,
mégis meglepetés, hogy akárhogy szorzom és osztom,
csak rajtad gondolkodom egyre a teljes időmben.

--

Nagyböjt lett, ami jót tesz mindig a várakozásnak.
Farsangban nehezebb eltűrni, ha gyűlöl a kedves,
negyven nap kisegítést kaptam az elviselésre.
Közbe’ csak az foglalkoztat majd, gondol-e rám, de
mégis kellemesebb lehet így ez a köztes időszak.
Kezdek ránctalanodni, hajam meg visszasötétül,
számüzetésem az egyik célját máris elérte,
újra a régi vagyok, köszönöm, nagyszáju Kolozsvár!
Hajtasz, hogy ne lazsáljak, és éltetsz, hogy ne bomoljak.
Így már dupla erőm van a másik célkitüzésre:
arra, kivívjam a leggyönyörűbb lány üdvözülését!

--

Vége a hexameternek, elég volt, fusson a múltba!
Böjtöm elindultát segitette, de már belejöttem.
Visszakivánom a jambust, mintha a volt szeretőmet
kívánnám, de nem így van, a volt nem kell, csak a végső.
S addig, míg lehetővé válik, múljon a bánat,
éljek az Erdély adta örömnek: ciorbă de burtă,
sokszinü tájszólás, pálinka, szivar, meredélyek,
múlassak, s legyen itt az enyém egy cifra román lány!

 

(Trianon 100)