Kalmár András Márton: Szonettek

A későnkelő

Buszok, trolik zajában ébredez,
a város már zúg harsány megvetéssel:
„Siess, te léha, sorsodról lekésel!”
S a déli nap redőnyén átsebez.

Várat magára még a bűntudat,
csak a zsibongás jelzi: menni kéne –
látszólag mindegy, merre, mért, miért ne?
Pilláit nyitogatja, célt kutat.

Talál valamit? Nőkről képzeleg –
ám ez szánalmas, míg nincs vele egy sem,
tehát fölkel, hogy valakit keressen,

bár sejti: ekkor már mind mást szeret,
s ekkorra réges-rég lekéste őket,
kik csókot adtak egy koránkelőnek.

Mezítelenséged

Mezítelenségedben tartalak –
minek képzelnélek ruhástul is?
Az eszményi-szép idea-alak
vastag göncökben borzasztó hamis.

Mezítelenségedben tartalak:
így vagy halvány, de méltóságos ég.
Ha fölöltözöl bennem, mi marad
hiú ábrándok délibábjaként?

Mezítelenségedben tartalak,
mert a szépséget pőrén akarom.
Magamnak. Önzőn. Akkor is, ha szúr.

S mezítelenségedben eszme vagy:
kebledből érik meg a fogalom,
s onnan világlik szerte az azúr.

Variációk

Mikor megrontott, úgy hitted: innentől
merész, heves dac s lendület kap el,
s szavadra minden nő szebben felel,
mert érzi, férfiasság ömlik ebből

a fickóból – de voltaképpen semmi
nem változott: a félszegség kitör
belőled bármikor, főleg, ha föl
kell vállalnod szándékaid. Szeretni

sem lett könnyebb, s a melltartókat így sem
tudtad mind kinyitni – ám fontosabb
lett volna, ugyebár, a lelkeket…

Egyszóval nem lettél érett, mint hitted,
s ha megérzed a feromonokat,
hangod most is bénultan megremeg.

*

Mikor megrontott, úgy hitted: innentől
majd fölvértezve állsz a sors fölött,
s a vágy többé hiába nem zörög,
s a tettek halála kihull kezedből;

s mikor megrontott, azt hitted: a táncot,
mit azok járnak, kik jelen kövét
tapossák, te is járhatod, s köréd
sem gyűlnek többé vak, komor talányok,

s mindig vigaszként burkol be az emlék:
kételyeid kardjait kiölelték,
s lepergett arcodról a fájdalom. –

S rájössz, mikor pillád álomra zárnád,
hogy nem győzheti le évek halálát
pár karmolásnyi élet válladon.