Kopriva Nikolett: Mama és az angyalok és más versek

2022. augusztus 08., 08:45
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna: A soha el nem múló múlt V. – Halottak (vegyes technika, papír, 76 × 57 cm, 2019)

Mama és az angyalok

Mama azt mondta, az angyalok
nem az égben laknak,
és nem a templom hideg falai között.
Némelyik széles karimájú kalapban
és rongyos kabátban járja
a nagyvárosok utcáit,
a személytelen országutat,
a portól sárga tanyavilágot.
Ott vannak a Zöldpiacon,
céklát árulnak fejkendőben,
vagy súlyos szatyrot cipelve
nézelődnek a sorok között.
A Gorkij-park padjain sakkoznak
fehér időtlenségben.
Ott vannak a fel-alá szaladgáló
gyerekek között,
este a gyűrött arcú, fáradt felnőttek
tükréből bámulnak hunyorgó szemmel.
Mama azt mondta, olykor az angyalok is
a senkiföldjén üvöltenek,
mint te vagy én.
Hiába kérdeztem,
kikből lesznek angyalok,
nem felelt, arca sem rándult,
csak kötötte tovább a lila szvettert,
amiben évek múltán elaludt.

 

Bogarak

I.
A bogarak akkorák lettek, mint az emberek,
most összevissza rohangálnak,
széttapossák a kerti virágokat, a régi
ruhaszárítót. Páncéljuk alatt égő,
vörös parázs minden hazugságom.
Ha kimennék a házból, nem ismernének fel.

II.
Hajnalszagú függönyömbe tekerem magam,
a hideg csempén fekve bebábozódom.
Álmomban a lapockámból szárny nő,
de repülni nem tudok. Méreg folyik
ereimben. Földet szór rám a szél.

III.
Valaki leráz magáról, a templom hideg
kövére zuhanok. Körülöttem imádkozó
anyák térdepelnek, hasukban kövesedik
a magzat. Naphosszat mantrázom, ki vagyok,
ki nem, kinek kellett volna jönnie helyettem.
Felkúszom a falon, istenig.

IV.
Azt mondják, a fűszálakon csillogó harmat
égből hullt gyöngyszem. Ékszereket visel
a természet. Az avar alatt mocorgó szörnyek
csak éjjel jönnek elő. Ilyenkor molylepkék
röpködnek a fénynyalábok körül, pókok másznak
az ablaküvegen, be a házba, a szemhéj alá.

V.
Dédanyám énekeit még sokáig visszhangozta
a szél. Indokolatlan pillanatokban jött, telefon
közben vagy a buszhoz rohanva. Így tanultam meg
halogatni, elhalasztottam az életem. A szél
bőröm alá mászva harsogott. Dédanyám sárga
bogárszemmel bámult. Ezek már nem az ő dalai voltak.

VI.
Észrevétlen változunk át. Földbe gyökerezik a lábunk,
eltűnünk a füvek között. Lent sötét van, hideg a sár.
Vakok leszünk és érzéketlenek, hátunkra
dermed az idő. Fent eladják ruháinkat és tárgyainkat,
gyorsan elfelejtenek. Csak a kert tudja, kik azok,
akik most gyökereit rágják.

 

Víz alatt

Mama a tenger fenekére költözött.
Ha reggel kimegyek a partra,
hallom, hogy szuszog –
fodrozódik a felszín.
A szél rángatja hajam,
be akar lökni a mélybe.
Mama arca sápadt a víz alatt,
nem kap levegőt.
A tenger fekete szemekkel bámul rám.
Dühösen elmondom neki,
tudom, hogy éjjel
befolyt a padlórésen, és meglopott.
Sosem válaszol, csak nagy,
hájas testével elterül a parton.
Mama arca elfeketedik alatta,
hátrébb kell lépnem.
A kövek fuldokolni kezdenek,
kopasz fák vacognak
a sós szélben.
A tenger halakat köpködve nevet rám.

Egyre többen járunk a partra.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)