Nagyszombat
Kitelt a Hold. Valamit várunk.
Szürke foszlány a sárgás fény előtt.
Fölöttünk fémes szorongás zizeg,
terpeszkedő rugóként megfeszül.
Tudtam. Tudtuk. De bátor egy se volt.
A szavak némán, mozdulatlanul
hevernek. Talán végleg így marad.
Súlyos szél jár. Apadnak a kutak.
Fakul az ég. Párát sóhajt a föld,
neszezni kezdenek a bogarak.
Lessük, a tétova tavaszi fű
harmadnapra kinő-e. Várunk.
Napforduló
A szél nagy csöndeket sodor
s ha néha felzúg egy motor
vagy beszövődnek messze mondatok
vagy egy sziréna kékje kavarog;
az is csak megrázza az ágakat
és a szétporló időbe szakad.
A falak nyúlnak, aztán összezárnak,
ködös szürkébe olvadnak a házak.
Ami van, messze és beláthatatlan,
vagy alszik csak, mint kéregben a hajtás.
Szuszogó reményt őriz még a paplan.
(Karantének)