Lajtos Nóra: Babonák – versek

Babonák

Felszedték a macskaköveket a sétányon.
Csak nosztalgiából hagytak meg egy sávot
a járda közepén. Máris hiányoznak, pedig
hányszor akartam kitörni a bokám miattuk.
Rajtuk sétálva Krúdy nyomába eredtem mindig,
elképzeltem, amint a Kéhliben felteszi kalapját
a fogasra, miután ő is végig koptatta cipője
talpát az óbudai macskaköveken. Szindbád
egyszer a nyomomba eredt, csak az árnyékát
láttam, féltem tőle, mi lesz, ha utolér. Aztán
sose ért be, nem mertem hátranézni, mert
féltem, én is sóbálvánnyá változom. Minden
babonaságom egy időben ebben merült ki.
Meg abban, ahogy megyek a járdán, és nem
léphetek vonalra, ha úgy jön ki a lépés, hogy
rálépek, akkor azt képzelem, még aznap
meghalok. Halat olvasztottam ki, paprikás
lisztben fogom kisütni, lehet, hogy egy
szálka akad majd a torkomon, ilyenekre
gondolok. Amikor vizet kortyolok, mindig
csak ötöt nyelek: Atya, Fiú, Szentlélek,
Nevében, Ámen. És mindig ötig számolok
pánikrohamkor, amikor mélylégzéskor
levegőt szívok be és levegőt fújok ki.
Hat egységre kellene, az a szabályos, azt
mondta a pszichiáterem, de nekem fontos
az atyafiúszentléleknevébenámen. Naponta
ötvenszer biztosan elismétlem, mintha ezen
múlna a feloldozásom majd odaát. Tudom,
esztelen babonaság az egész, amit művelek.
Mostanában mindig, amikor a halálra gondolok,
egy fekete zsákkal a kezemben jelenek meg a
pályaudvaron. A sínek közé megyek, magamra
húzom a zsákot, hogy ne kelljen látnom a vonatot.
Ilyen marhaság is csak nekem juthat eszembe,
majd gondolatban fölkelek a sínekről, hazamegyek,
nem lépek vonalra, macskaköveken bukdácsolok,
kinyitom a vízcsapot, s az atyafiúszentléleknevébenámenre
megmosom a kezemet, hogy össze tudjam tenni
őket. Két ima között látom, amint fehér pillangók repülnek
ki tenyereim közül, s lehúzzák rólam a fekete zsákot.
Én pedig hátra fordulok, Szindbád ölébe vesz, átemel
a síneken, majd a Kéhliben kalapját a fejembe nyomja,
és sietve eltűnik a Mókus utcai macskaköveken.

Amíg meg nem halunk végképp

Úgy peregnek le a percek,
morzsolódunk mi is velük együtt,
mert ami már egyszer körbefutott,
az olyan, mintha nyakunkon feszülne
a hurok, hiszen visszatérve a perc már
nem az a perc többé, hanem az odaátról
számláló valakié, mert ketten számolják,
már rájöttem, a perceket: egyiket innen,
hogy tudjam, mikor kell kelni, szeretni,
aludni menni, a másikat meg odaátról
mérik, a Párkáknak mikor kell fonni,
gombolyítani, elvágni…tulajdonképpen
jó ez a kettős időszámítás, s pláne az, hogy
egyik sem tud a másikról, csak egyfelé ketyeg
és szövődik, mint minden normális narratíva;
csak azt lehetne-e olykor sejteni, hogy meddig
nem késő felkelni, s nem késő szeretni, majd
aludni menni, mert ez odaát egyáltalán nem
mindegy, csak ideát rapszodikus. Elketyegünk
lassan, (ki máris), elbimbamozzuk még utoljára
a delet, de csak azért, hogy így legyünk teljesek,
csak a fonalszálainkat próbálnánk reménytelenül
összekötözgetni, de amit Morte kettévágott, abból
már nem lesz csipkemellény – virágok csendjét
hallgatjuk együtt… amíg meg nem halunk végképp.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)