Lajtos Nóra: növések

olyan fájdalmas tud lenni az elválás,
mint a nagy lábujjaim húsába belenőtt
köröm. szúr és nem lehet hozzáérni,
ég is, mint az utolsó behatolás után.
lepkeszárnyakra gondolok olyankor,
hogy elviselhetőbb legyen mindaz,
ami velünk történik, de egy éjjel
végképp eltűnsz, s magaddal viszed
sírástól bedagadt szemem szarkalábjait.

először a jobb emlőmön észleltem,
kicsiny bőrgombolyag volt, nem zavart
különösebben, csak a kirágott mellbimbóim
sajogtak bele az éjszakába. majd a bal
petefészkemen is jelentkezett a fibróma,
azt csak a monitoron láttam, a kinövést,
hogy hogyan került oda, nem tudták
megmondani, de a bikinivonalnál is
találtál egyet, akkor féltem, hogy az
majd elrákosodik, mint nagyanyám
gyomra, úgy szállok utána a túlvilágra.

a hajtöveknél látható lenövések olyanok,
mint a járdaszegélyeknél otthagyott,
elszáradt fűcsomók. igénytelennek
látszom olyankor, amikor három hétig
hagyom lenőni a festéket a hajamról.
mindig azt mondod, téged nem zavar
a lenövésem, de azért megkérdezed,
vettem-e hajfestéket, amit anyám ken
fel rám, amíg ki nem fordul kezéből
majd egy szép napon a festőecset.

a felnövés a felnőtté válás egyik
ismérve, én nem tudom, felnőttem-e
hozzád, vagy csak utol akarlak érni,
ezért írok könyveket, mert az mégis
csak amolyan felnőttes dolog, de
neked nem ezért kellek, tudom,
a testem velőjét ízleled, és nem
szereted, ha sírok, amikor érzem,
nem vagy velem, csak mellettem hálsz.

nem tudom, mikor nőttél meg, kisfiam,
de százhetvenkét centi vagy és negyvenötös
lábaddal lépdelsz a világban, tizenhárom
évesen. szeretem, hogy ilyen erős nagyfiam
van, és azt is, ahogy beszél hozzám, a hangját
a telefonban már öblösebbnek hallom, tudom
visszatarthatatlan ez a megnövés, de azért
éjjel még betakarom a lerúgott paplanjával,
és vizet viszek neki, amikor szól, hajnalonként.

összenőttünk, mint az ikrek, pedig hat év
korkülönbség van közöttünk. te mindig anyánk
pártjára álltál, én az apánkéra, így tartottunk
a családban súlyegyent. nem siettél, mégis
utolértél, előbb lettél doktor, mint én, gyakran
engem cipeltél válladon, olyankor nehéz
lehettem, mint egy teli hordó, de nem engedtük
el egymás kezét sokáig, úttalan utakon is együtt
mentünk, mígnem belénk nem oltotta magát
a szerelem rózsafája és ki nem teljesedett bennünk
az isteni szeretet.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)